Vélemény: Másfajta nemzeti együtt nem működés

Hogyan lehet az, hogy a társadalom, a köz pénzén fenntartott, a legmodernebb eszközökkel felszerelt szülőszobákban tevékenykedő orvosok és segítők a szülő nővel betegként bánnak, és ezért még nem csekély összegű hálapénzt is elfogadnak napjában többször is akár, futószalagszerűen.

Vannak ügyek, melyek pártállástól, világnézettől, nemre való tekintet nélkül végletesen megosztják és ebből következőleg a szembenálló ellentáborokban összehozzák az embereket, melyek mentén pro és kontra megvalósul ama hőn vágyott nemzeti összeborulás náci és kommunista, liberális és konzervatív, vagy épp hívő és ateista között. Ilyen sarkalatos pont az otthonszülés kérdése is, azzal a megjegyzéssel, hogy azért ilyen markáns az ügy pártolói és kerékkötői közötti vélemények különbsége, mert ehhez is, a focihoz és a politikához hasonlóan, minden magyar ember nagyszerűen ért. Ki remélte volna, hogy egy műsoron belül egyik reggel majd Liptai Claudia szinte kéjeleg azon, hogy meghívott szakértője szerint, minden felkért szakértő egyöntetűen állítja: a munkájától eltiltott szülésznő hibát követett el, amikor közreműködött egy váratlanul megindult szülés levezetésekor, míg kolléganője (aki majdnem szocialista kormányszóvivővé vált) másnap azon felháborodásának ad hangot, hogy Geréb Ágnest („mind a 45 kilójával 165 centijével”) lábbilincsben kísérgetik a smasszerek! (Vagy ezt hívják mostanság bulváros elfogulatlanságnak?) De említhetem példának, hogy a legjobb barátommal mindent meg tudunk vitatni, csupán egyedül ebben a kérdésben nem találunk közös nevezőt. Ha szóba kerül az otthonszülés, azonnali állásfoglalások hangoznak el, hosszú állóháborút sejtető, merev frontok alakulnak ki a nem egyetértők között, míg az együtt érvelők mindent felülíró alkalmi koalíciókba tömörülnek. Eltekintve az ügy és az abból fakadó kérdések komolyságától – melyekre a későbbiekben még visszatérek – milyen érdekes, amikor kézzel foghatóvá válik az identitás mibenléte. Gondolok itt arra, hogy nap mint nap magukat jobboldalinak valló emberek baloldali értékek mentén cselekszenek, amikor a liberális viselkedik konzervatív módjára, és fordítva. És ha már itt tartunk: az otthonszülés gondolatának tiltása, elősegítésének akadályozása, ellehetetlenítése, lejáratása mely világnézethez, az emberek melyik csoportjához köthető? E kórházi, klinikai szülőszobákon kívülre vitt kérdés nehezen megválaszolható, mégis adott.

Elliot Aronson

óta tudjuk, minél magasabb tudományos fokozatú, tekintélyű emberkék mondják nekünk a tutit, annál hajlamosabbak vagyunk azt faktumként elfogadni és nem kételkedni, elgondolkodni a probléma mibenlétén, mint mondjuk azon, hogyan lehet az, hogy a társadalom a köz pénzén fenntartott, a legmodernebb eszközökkel felszerelt szülőszobákban tevékenykedő orvosok és segítők a szülő nővel betegként bánnak, és ezért még nem csekély összegű hálapénzt is elfogadnak napjában többször is akár, futószalagszerűen. És ezt tartjuk normálisnak konformitásunknak köszönhetően, viszont minden mást, ami elüt ettől a modelltől üldözendőnek. Az állam meg a hálapénz elleni küzdelmében, valamilyen oknál fogva nem látja a fától az erdőt. Mindkét alternatíva biztonságát és adóztathatóságát meg kell teremteni, az állam így jár jól, gyarapodik népesség és bevételek tekintetében egyaránt. Mondom én, de nyilván nincs igazam, mert az nem lehet, hogy az egymást váltó kormányok, nem véletlenül nem foglalkoznak az üggyel, legyenek bármilyen pártállásúak. És mivel Geréb Ágnesről van szó, nyilván abban is ilyen megosztottak vagyunk, hogy ildomos-e, indokolt-e őt lábbilincsben sétáltatni, mint Marinkó Magdát anno. Tudom, lesznek akik legszívesebben megköveznék, míg mások a börtönből szabadítanák... A társadalmi konszenzust időközben Szocska államtitkár úr igyekszik megtalálni, ítélkezni pedig a bíróságnak dolga. De az mégiscsak furcsa, hogy Európában ez a kérdés már rég nem kérdés. Ott most más osztja meg zsigeri szinten az embereket: az idegengyűlölet a népességfogyás.