Ugly motherfucker és más benyomások a Ragadozókról + VIDEÓ

11 éves lehettem, mikor láttam egy filmet, amiben Schwarzenegger iszapos izmokkal fekszik a parton – mialatt egy kisülésektől vibráló lény áll fölötte, plazmaágyúval a vállán. Gyerekkorom meghatározó filmes rezdülése volt ez – lassan egy évtizede. Erre most mesterségesen újraélesztik a franchise-t – (semmi patriótizmus), de Antal Nimród keze által.

Adrian Brody szabadesésben – ezzel nyit tehát a mű – és meg kell, mondjam, a (remélem szándékosan) primitív animáció (remélem szándékoltan) hívja elő a 80-as évek másodosztálybeli filmjeinek bárddal faragott képeit. Nincs lacafacázás, rögtön bele a susnyásba – viszonylag hangulatteremtő fények siklanak át a levelek közt – Brody fetreng. Szép sorban potyog a többi delikvens is – orosz katona, izraeli mesterlövész leányzó, jakuza, orvos, néger gerilla, börtöntöltelék, no meg persze mexikói drogkartell tankja, alias Danny Trejo. Senki nem ért semmit (ahogy Lovasi mondaná), persze hamar rájönnek, hogy több sansszal trappolják végig az aljnövényzetet, ha összetartanak. Fiúk bevetésen – ahogy Taratino rangsorolná (a producer/haverja, Rodriguez) művét. Mindezzel a problémám pusztán a feszültséggenerálás (azért nem maximális) bágyadtsága volt, ugyanis a néző tisztában van azzal, hogy ez egy Predator-mozi, így elvész az eredeti film ismeretlentől való rettegése. Most csak egymásnak be-beugató söpredék pofákat látunk menetelni, akiknek nehézkesen összeáll, hogy ezzel a planétával nem stimmel valami. Itt-ott infravörösben tetsző szubjektív nézőpontok – húha, valaki sasol. Szóval az idegeimen nem sikerült Nimródnak a leghithűbben skáláznia, persze nem is erre ment ki a játék, mivel viszonylag korán szembetaláljuk magunkat az ellennel. Itt azért megdobogtatta szívem egy kis kihalófélben lévő nosztalgia, hiába, amit az ember még kölyökképpel szeret meg, aziránt élete végéig megmarad a tisztelet (például szülők…) Ez az egyenlet áll fenn a Ragadozók esetében is, ami kevés. A karakterek elnagyolt vázlatok csupán – persze az is hülye, aki freudi mélységeket vár egy (hellyel-közzel) retro mozitól. A színészek tisztességgel eljátsszák szerepüket, oké, de legtöbbjük csak üres héj, amiből majd dőlhet a vér. A kis cserkészcsapat jó pár tagjának funkciója mindössze ennyi, nem is beszélve a félelmetes csavarról a végkifejletnél. A Laurence Fishburn alakította figuránál igencsak kilóg a lóláb – ő amolyan utolsó mohikán ott a bolygón –, de motivációi, a pasi hajtóereje olyan felületes, mint egy Barátok közt stáblista. Aztán (ITT MOST EGY SPOILER) jelentéktelen és öncélú belsőségzuhataggal cafatokra robban. Azok után, hogy tíz idényt lehúzott már – teljesen bagatell az egész (SPOILER VÉGE). Tehát a forgatókönyv nem valami penge – nem is vártam el –, de hűség ide vagy oda –, mi az istennek kellett egy új predator (al)fajjal megbolondítani a szívószál bonyolultságú cselekményt? Hozzáteszem, rémes kivitelezésben – a klasszikus dögöt nem hogy nem múlja felül kinézete, közönnyel vizslatom kettejük viadalát, melyben (SPOILER) naná, az új üdvöske győz (SPOILER VÉGE). A 87-es Ragadozó elveit totál felrúgva filmünk túl sokat enged láttatni – Antal, ezt kár volt –, a jakuza hapsi és egy vadász párbaját túlspilázva, fantáziátlanul, tipikus győztem is/meg nem is klisével tudták hót érdektelenné varázsolni. Így az izgalom is alábbhagy, a film izmai ereszteni kezdenek és párolog a tesztoszteron. Magát a vadászat koncepcióját is sikerült túlragozni mindenféle idegen (kutya- és sólyomszerű) háziállattal, amiket sípoló hanghatások révén utasítanak. A lefejezések száma is kettővel több a kelleténél – az izraeli csaj folyton távcsöves puskája mögé bújt –, logikátlan, és nem abban az üdítő B-kategóriás értelemben. Vérszegény módon utalgatnak hébe-hóba az eredeti műre (emlegetik Schwarzi élménybeszámolóját a lényről – „You’re an ugly motherfucker”) – az ehhez mérhetően agyvelőt alázó egysorosok itt hiányzanak (valami Hemingwaytől idézgetnek, az is banális lett a dzsumbuj avarában). Hála az égnek egy szaftos gerinckitépést azért bepréselnek a fene nagy múltemlegetésbe – szép volt, de nem vert ki a libabőr sehol. Megspékelték egy „Az ellenségem ellensége…” baromsággal is az egészet – ami feltépte a Tudjukmi (AVP) filmek által okozott vart. Viszont a legnagyobb dramaturgiai bukkanó (azt hiszem) maga ez a földöntúli miliő. Egy hatásos (zenével megtámogatott) nagytotáltól eltekintve tök ugyanolyan, mintha földi közegben araszolnánk, és (szemétláda) hőseink innen akarnak olajra lépni. Na, ez szépen el is baltázza a karakterekkel történő azonosulást, a drukk felhevült állapotát – egy másik bolygóról haza az eleve reménytelenséggel, űrhajó nélkül… Olyan ez, mintha Impotens izgatás címmel beülnénk egy pornófilmre. Kétkedtem, és vártam a hentelést. Nem idegesítettek a színészek (Alice Braga még egész tűrhető eye candy) – de nem érdekelt egyikük sorsa sem. A végső harcjelenet nem rossz – sárral bemázolt Brody-felsőtestet kapunk – a csavar viszont közhelybe fullad. Oké, sejtem, most egy panaszkodó, kielégíthetetlen alaknak tűnök – elismerem, hogy a Ragadozók a förtelmes AVP-hez képest korrekt munka, a rajongókat nem vezeti mézesmadzaggal tévútra, (nem moziban) egyszer vállalható neuron leépítés. Viszont önmagától ez a film nem lesz kultikus, idegmarcangoló, kellemesen ódivatú, sem lelkünkből kivakarhatatlan élmény. A sorozatgyártás szimplán legújabb iparcikke.

Ragadozók (Predators), 2010.

Rendezte: Antal Nimród, Troublemaker Pictures. 20th Century Fox.