Szituáció! Szituáció!

Schmitt Pál tehát feladta magának a leckét. Én mélyen egyetértek vállalt küldetésével, a magyar nyelv védelmével, ám – stílszerűen – szkeptikus vagyok. Mit tehet a köztársaság elnöke? Milyen elképzelése van önnön s hivatala teendőiről?

A köztársasági elnök a vállalt feladatai között említette a magyar nyelv védelmét. Mission impossible – mondhatnánk stílszerűen, mert már több évtizedes a jajongás a köznyelvben uralkodó állapotok miatt. Pedig nálunk is van nyelvtörvény. A jegyzőknek például kötelessége az üzletfeliratokat és a közérdekű közleményeket ellenőrizni, ami persze nem zárja ki azt, hogy mai napig a legvadabb nyelvi megoldásokkal találkozzunk. Kedvencem egy kispesti használt baba ruha bolt, aminek neve: Blue Kid’s. Kék gyerek, vagy valami ilyesmi lenne magyarul, ha nem bonyolódunk bele az alapesetben kéket jelentő „blue” egyéb jelentéseibe. Ilyenkor magam előtt látom a rémképet, amint a tulaj éjszakákon át morfondírozik, hogy mi a nyavalya legyen az üzlet neve, míg nagy nehezen kitalálja, hogy Blue Kid’s. (Ejtsd: „blúkidz”) De a nyelvi rémálom csak ezután jön. Az ugyanis hagyján, hogy a használt babaruha boltjának képes volt úgy egyáltalában a Blue Kid’s nevet adni, de a boltot a lakótelep kellős közepén üzemelteti, ahol átlag keresetű és átlag műveltségű emberek élnek panelprolik (copyright by

Zsolt Bayer

) körében. Ez a közeg úgy általában nem fogékony az idegen nyelvek iránt, ahogy általában a magyar társadalom túlnyomó többsége sem. Mire gondolhatott hát a panelközegben üzemeltetni kívánt használt babaruha boltnak a tulajdonosa, amikor azon vívódott, hogy az adott helyen milyen találó, figyelem felhívó és vevőket csábító nevet adjon üzletének? Nyilván a homlokára csapott, és stílszerűen felkiáltott, hogy heuréka! Legyen Blue Kid’s! A tulaj mindezek ellenére nem tekinthető nagyon hüjének (jével), mert boltjába így is-úgy is betérnek azok, akik rászorulnak a forgalmazott termékek vásárlására. Még akkor is, ha a panellakó magyar anyuka, Dzsenifer, nem azt mondja az ő panellakó magyar férjének, Dzsásztinnak, hogy drágám, a bevásárlás után még beugrok a blúkidzbe, hogy rugdalózót nézzek a kicsinek. A magyar Dzsenifer egyszerű és józan magyarsággal azt mondja a magyar Dzsásztinnak, hogy beugrok a bababoltba… Így van ez további kedvenceimmel, a magyar gyártmányú és első sorban kiskeresetű magyar vevőkörnek gyártott, olcsó üdítőkkel. Alig van magyar ember, aki az Euronics üzletlánc nevét ne csé betűvel mondaná, ezért Scully (Szkáli) és Mulder (Muldör) ügynököt is próbára tenné, ha – stílszerűen - meg kellene saccolniuk, hogy négy elemit végzett idős emberek isten háta mögötti falvakban hogyan ejtették ki a magyar gyártmányú Black Cat (Ejtsd: „blekket”) üdítőket, amik jó ideje már eltűntek a piacról. Mert az biztos, hogy sem az öreg Mari néni és Józsi bácsi, de még a fiatal, ám kora ellenére alulművelt Cynthia és Brandon sem azt mondta, hogy kérek egy palack blekketet, hanem nagy valószínűséggel „magyarosan” ejtették ki a „magyar” termék nevét: a és c betűnek olvasván. Hasonló rejtelem övezi a Slice márkájú üdítőt. A slice (ejtsd: „szlájsz”) alapjelentése: szelet. Például szelet, karéj vagy darab kenyér, esetleg egy cikk dinnye. A kohászatban jelentheti salakhúzó vagy tűzkaparó eszközt, a papírgyártásban a hablécet, a nyomdaiparban a festéklehúzó kést. Melyik ihlette meg az üdítő névadóját? Esetleg az, hogy a sportban a „szlájsz” jelenthet nyesést vagy csavarást, avagy a nyesett vagy csavart labdát. Ezért, kérdem én, aki Slice üdítőt iszik, arra lé olyan hatással van, mintha megcsavarnák a testét-lelkét? De tisztában van-e ezzel a biológiai ténnyel a magyar, aki slicét vásárol? Essel, ível és cével. Mire gondolhattak a magyar üdítők magyar gyártói, amikor azon vívódtak, hogy milyen találó, figyelem felhívó és vevőket csábító nevet adjon termékének? A kérdés azért is jogos, mert hasonló zavarok vannak újabb nyelvi kedvencemmel, az osztrák Spar által forgalmazott, olcsóbb, Budget márkájú termékekkel, amiket a bevezetéskor az angolszász nyelvi uralomból kiindulva „bádzsit”-nak ejtettem magam, de utóbb kiderült, óriásit tévedtem, mert a helyes kiejtés: „büdzsé”. E tény persze nem tántorítja el a magyarokat attól, hogy magyarosan, uval, dével és gével ejtsék a szót.

Schmitt Pál

tehát feladta magának a leckét. Én mélyen egyetértek vállalt küldetésével, a magyar nyelv védelmével, ám – stílszerűen – szkeptikus vagyok. Mit tehet a köztársaság elnöke? Milyen elképzelése van önnön s hivatala teendőiről? Ha szerény javaslattal hozzájárulhatok a haladáshoz, azt javallanám, hogy a köztársasági elnök használja fel sportban szerzett tekintélyét, és első lépésként azért tegyen, hogy a sportban tisztuljon le a magyar nyelv használata, mert ott is, mint máshol, évről évre nagyobb a züllés. A sportújságírók mára már elfelejtették a „rájátszás” korábban bevett fogalmát, helyette a „playoff” angol kifejezés a – stílszerűen – trendi. Egy jégkorongos portálon például azt olvasom, hogy: „Indul az 2009/2010-es szezon rájátszása. El kell felejteni azt, ami az alapszakaszban történt (…) A liga legtöbb gólt lőtt csapata, a Washington a playoffosok közül a második legkevesebbet elért Montreallal kezd”. A cikk címe: „Máris kezdődik az NHL-playoff”. A szerző láthatólag ismeri a „rájátszás” magyar szavát, de azt már a nála már bevett „playoff-nak” alárendelten használja. Vajon miért? Derogál neki a „rájátszás”? Az túl magyar lenne abban a - Kádár-korból ismert - rossz értelemben, hogy ami magyar, az eleve rossz? Pedig ez egy nyelvi ellenforradalom lenne, hiszen a hetvenes években még elég bevett volt még a grundfociban is a korner (szöglet), a bekk (védő) vagy a henc („hands”, kezezés) használata, amiket szép lassan váltottak fel a magyar megfelelőik. Sok múlik persze a sportolókon is, ezért is apellálok, stílszerűen, Schmitt Pál tekintélyére, mert hiába terjedt el a „gördeszka”, egy hódeszkás sportoló nemrég azt nyilatkozta, hogy őt nem érdeklik a nyelvi megfontolások, és az ő sportja és sporteszköze a „sznóbord” (snow board, hódeszka) marad számára. Márpedig ha sportoló és sportújságíró egyaránt nyelvidegen megoldáshoz ragaszkodik, akkor reménytelen a nyelvi küzdelem. Ékes bizonyítéka ennek, ahogy a magyar színészek a rendszerváltás után hirtelen rákaptak a „casting”-ra. Ők már nem (szereplő) válogatáson vesznek részt, hanem kásztingon, amire akkor is büszkék, ha nem rájuk esett a választás, mert a kászting az kászting. A sportban ugyanígy már „fájnöl fór” („final four) a menő az eddig megszokott „négyes döntő” helyett A helyzet, a magyar nyelv helyzete tehát nagyon rossz. Annyira rossz, hogy a sportban élők hanyatt-homlok menekülnek a „helyzet” szó elől, és már-már betegesen a „szituáció”-t használják. Kedvenc foci csapatom edzője, a szakmailag remek

Mészöly Géza

a belőtt tizenegyesről például azt tudta mondani, hogy játékosa kihasználta a „tizenegyes szituációt”.

Zombori Sándor

, a Vasas egykori kitűnősége pedig úgy értékelte egy másik mérkőzés jogtalanul megadott tizenegyesét, hogy a bíró megette tizenegyes szituációt…