Afganisztáni (véres) kaland

Ebben a helyzetben és idegen környezetben mi is ott vagyunk, katonáink, tisztjeink érintettek a harci cselekményekben, illetve a logisztikai műveletekben. S ők is áldozatul eshetnek/esnek.

A világ megdöbbenve vette tudomásul, hogy 2001. szeptember 11-én ezrek lelték halálukat egy gyalázatos terrortámadás következtében. S ebben a döbbenetben az is benne volt, hogy a támadás Amerika földjén történt, ott, ahol a történelem folyamán ilyesmi még nem fordult elő. Az USA és a világ jóérzésű polgárai gyászoltak. Együtt éreztek a több ezer áldozat hozzátartozóival, az özvegyekkel, árvákkal, szülőkkel és testvérekkel. Az őszinte kegyeleti megnyilvánulások ugyan mérsékelték a gyászt, de a fájdalmat, az ürességet soha nem szüntették meg azok lelkében, akik elveszítették szeretteiket. Amerika az első döbbenet után sokkos állapotba került, utána pedig kapkodott: légi járatokat szüntetett meg, repülőtereket, kikötőket zárt be, mintha onnan érkezne a legnagyobb veszély. Később kiderült, hogy az országon belüli felügyeleti lazaság okozta a tragédiát. Azután megkezdődött a hadigépezet mobilizálása. Az ázsiai támaszpontokról, de elsősorban a Japánban lévő joszukai kikötőből egymás után indultak az amerikai hetedik flotta repülőgép-hordozói az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl felé, nem kis nyugtalanságot keltve azokban az országokban, amelyek mellett elhaladtak. A Felszámolni a terrorizmust jelszó alatt készülő, majd néhány hét múlva kezdődő Végtelen Igazság katonai hadműveletnek egyetlen célja volt:

Oszama bin Laden

terrorista vezér elfogása, s ezzel az afganisztáni terrorista-bázisok felszámolása, megsemmisítése. Ekkor, 2001 őszén találkoztunk és ismerkedtünk meg olyan fogalmakkal, mint az uléma (a vallási bölcsek gyülekezete), a loja dzsigra (az afgán népgyűlés, parlament), s a már említett Oszama bin Laden nevével is. Az akkor 44 éves, szaúdi származású dúsgazdag férfi fejére vérdíjat tűztek ki, a médiában pedig a „jól értesültek” nagyon gyorsan azt is tudták, hogy legfeljebb néhány hónap és kattan a bilincs a kezén. Így azután még a komoly és mértékadó sajtóorgánumok is ilyen címekkel jelentették meg haditudósításaikat: "Szorul a hurok bin Laden körül!" "Az afgánok adják ki Oszama bin Ladent!"... Néhány hét elteltével azonban megszűntek a hangzatos címek és már itt-ott napvilágot látott, hogy: "Négy támadás után sem törtek meg a tálibok!" "Feszült a világ!" "Támad az afgán ellenzék!" "Pakisztáni fiatalok tiltakoznak az amerikai légicsapások miatt!" - s ehhez hasonlók. Azóta csaknem kilenc év telt el. A feszültség tovább tart, a pakisztáni fiatalok mellett más országok, sőt az amerikaiak egyes társadalmi rétegeinek fiataljai/öregjei is felemelték szavukat a „demokrácia-teremtés” ellen. Merthogy az eltelt időszakban nemcsak dollármilliók vesztek el a hadi cselekmények pénzelésében, hanem a drága emberéletek is. Ezerszám. Az afgán felkelők veszteséglistájáról nincs pontos kimutatás (mint ahogyan az irakiak áldozatairól sincs), az amerikaiak pedig több ezren estek el a hazájuktól távoli harctereken, vagy a városi gerillaharcokban. Minden ember élete - lettlégyen az afgán vagy úgynevezett felszabadító idegen - egyaránt fontos, értékes. Tudják ezt a harcoló felek is, de mintha az őket irányító vezérkariak nem mindig így látnák. Ezért is tartanak ki a további hadműveletek mellett. De használhatnánk ennél jóval erősebb kifejezést is, mondjuk, az öldöklést. A fentebb vázolt általános helyzet után következzék a rideg valóság. Jelesül az, hogy ebben a helyzetben és idegen környezetben mi is ott vagyunk, katonáink, tisztjeink érintettek a harci cselekményekben, illetve a logisztikai műveletekben. S ők is áldozatul eshetnek/esnek. Példaként említhetjük a legújabb magyar emberveszteséget: az afganisztáni Baglán tartományban életét vesztette a 32 éves

Pappné Ábrahám Judit

, a Klapka György Lövészdandár törzsőrmestere. A tálibok orvtámadása hétfőn hajnalban érte a magyar katonák konvoját, s ebben a támadásban a fiatal törzsőrmesternő életét veszítette, másik két társa pedig súlyosan megsebesült. A hivatalos tájékoztatás szerint a menetben 29 olyan katona volt, akik a Puli Humri támaszponton szolgáltak és mandátumuk lejárta után a napokban utaztak volna haza, Magyarországra. (Pappné Ábrahám Judit férje, aki szintén szerződéses katona, néhány nappal ezelőtt tért haza szolgálati helyéről.) A támadók egyébként improvizált robbanószerkezettel követték el tettüket, majd három helyről is kézifegyverekkel tüzeltek a magyar katonákra. A hírek szerint a konvoj előtt négy páncélozott autó haladt, s összesen 63 katona biztosította a magyarok csoportját. Mindez azonban már nem segít az elhunyt törzsőrmesteren, akit

Hende Csaba

honvédelmi miniszter hősi halottá nyilvánított és posztumusz hadnaggyá léptetett elő. Ő (is) áldozat. Mint ahogyan a 2008 júniusában hasonló körülmények közepette elesett

Kovács Gyula

tűzszerész és az alig egy hónappal később áldozatul esett társa,

Nemes Krisztián

is. Ilyenkor a mély részvét érzése mellett azért felteszi magának az ember a kérdést: szükség volt/van minderre? S miután nem tud egyértelmű választ adni a kételyekkel teli felvetésére, újfent csak az elmúlt kilenc évre és a mostani helyzetre gondol. A rengeteg emberáldozat milyen eredményt hozott? Gyakorlatilag semmilyet! Tudni kell, hogy Afganisztánban a 34 szövetségi tartományból napjainkban is 33-ban a tálibok az urak, s az egész ország területének alig 10 százalékában van - a NATO-erőknek köszönhetően - stabil „demokrata” vezetés. Ennyi az eredmény tehát a társadalom megreformálását illetően. A kábítószer-útvonalak továbbra is zavartalanul működnek, a lakosság zöme nyomorog, az éves GDP alig 850 dollár/fő, a várható élettartam pedig alig 44 év, a lakosság háromnegyede írástudatlan, tiszta ivóvizet pedig csak 35 százalékuk ihat… Ilyen helyzetismeret mellett talán igazoltnak is tűnik a hollandok döntése, miszerint kivonják csapataikat a hazájuktól távol eső Afganisztánból. (A lengyelek is fontolgatják e lépést.) Ugyanakkor a többiek, s itt elsősorban az európai NATO-tagállamokra gondolunk , az USA katonai erejében bíznak, illetve arra támaszkodnak saját kontingenseik kiküldése esetén is. Hogy ez a bizalom mennyire kölcsönös, az már megkérdőjelezhető, hiszen az amerikaiak nem egy ízben kritizálták szövetségeseiket a távoli országban való „gyatra” részvételük miatt… Viszont egyre többen mondják ki nyíltan, hogy ez az intervenció az amerikaiak részéről elhibázott, csakúgy, mint annak idején a szovjet megszállás volt 1979-től 1989-ig. A tálibok ugyanis kivárnak, soha nem támadnak frontálisan (ez nyilván nevetséges is lenne a műszakilag jól felszerelt „felszabadítókkal” szemben), kiválóan ismerik a terepet és inkább a lélektani hadviselést választják: állandó rettegésben tartják az amerikaiakat és szövetségeseiket, akik viszont erre nincsenek igazán felkészülve. A nyugati demokrácia-modell meghonosítása egy iszlám országban lehetetlen. Ez lassan bebizonyosodik Irakban, de Afganisztánban is. Kilenc évvel ezelőtt egyik brit újság, mérvadó katonai szakértőre hivatkozva, szalagcímben azt írta: "Akár hónapokig is eltarthat az afganisztáni háború." El. Nem tudom azóta ez a botcsinálta szakértő elolvasta-e az általa kimondott bölcsességeket, s időnként tudatosul-e benne, hogy ez a háború eddig több ezer áldozatot követelt? Eddig…