Ezt a mondatot az 1937-ben elhunyt Hugo Meisl mondta el számtalanszor. Volt rá oka, hiszen annak idején a magyar válogatott és klubcsapataink is rendre elporolták a „sógorokat”. Hugo Meisl nemzetközi játékvezető, kiváló edző, sportvezető, sőt egy ideig Ausztria futballminisztere is volt.
Miről jutott mindez eszembe? Nemrégen olvasgattam Sebes Gusztáv A Magyar Labdarúgás című, 1955-ben kiadott könyvét valamint belenéztem a labdarúgó NB1 hétvégi összefoglalójába. Ugye nem kérdés, melyik tetszett jobban. Összehasonlítás végett, bemásolom Guszti bácsi néhány gondolatát: „Játékosaink valóban, ha nem is a pólyában, de egész kicsiny korukban kezdték a labdarúgást, sok olyan jellegzetes tulajdonság felett rendelkeznek, amelyek nélkül klasszisjátékosok el sem képzelhetők. A magyar játékosanyag fizikai és atlétikai képességei mellett a labdarúgás szellemi részében is ritka adottságokat, rátermettséget árult el. A magyar játékos virtuóz technikája mellett ötletessége, szellemes helyzetmegoldásai, sziporkázó akciószövése és játékának természetes könnyedsége, eredményessége tette elsősorban világhírűvé. A magyar játékszellem nem tűri el semmiféle játéksablon bilincseit. A legnagyobb bravúrokra is képes, ha a zöld gyepen kiélheti tehetségét, ha úgy játszhat, ahogyan az megfelel tudásának és játékfelfogásának. Játékában tehát fellelhetők a sajátos népi tulajdonságok, mint a küzdőszellem, a bátorság, az ötletesség, a művészi hajlam, a gyors felfogóképesség és a lovagiasság.” Én értem, illetve érteni vélem, hogy az eredmények mindenáron történő hajszolása gyökeresen megváltoztatta 50 év alatt a labdarúgást. Problémám csak az, hogy a Sebes Gusztáv idézet utolsó mondatában felsorolt hat jelző egyikét sem tudom ráhúzni a magyar bajnokságban ma szereplő játékosokra. Mert mit látok az összefoglalóban? A csatár elfut, a tizenhatoson belül csodálatos homorítással repül, arcán a végtelen fájdalom és megaláztatás: engem bántottak. Persze, hogy hozzá sem ért senki. Kontratámadásnál helyzet ugyanaz, csak a másik tizenhatoson belül. Előbbi csatár hátvédtársa emberi önmagából kivetkőzve, nyáltól fröcsögő, „ízes” magyar szavakkal kéri számon a földön fetrengő ellenféltől e méltatlan cselekedetet. Talán ez volna a küzdőszellem? Nem is értem. Kapus kivédi a teljesen jogosan megadott, időntúli tizenegyest. Örömében orális szexre szólítja fel a bírót, akinek még egy-két itt leírhatatlan jelzőt is címez, hogy biztosan tudja, neki szól a meghívás. Mindez jól hallható a tévében, jól leolvasható a kapus szájáról. Talán ez volna a művészi hajlam? Középpályás miután ellenfele karja érinti mellkasát, arcához kap, és haldoklását a bíró az ellenfél kiállításával díjazza. Talán ez a lovagiasság? Kérdem én, kit érdekel az ilyen játék? Vigasztalja-e a szurkolókat, hogy harmadosztályú szerb vagy bantu néger játékosok elmehetnének a Scala di Milanoba, mert tökéletesen el tudnák játszani Desdemona 15 perces, szépívű haláltusáját. Ha Guszti bácsi a végtelen futballpályákról idetévedne, kit mutathatnánk neki az utolsó mondat szellemében? És ha találnánk is valakit, mit mondanánk neki? Játszik valahol Európában még 10 hasonló. Tudom a választ: a mi időnkben minden téren volt 10 hasonló. És Guszti bácsi lehajtott fejjel visszaballagna amaz végtelen futballpályákra az övéi közé.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.