A magyarok a labdarúgás művészei

Ezt a mondatot az 1937-ben elhunyt Hugo Meisl mondta el számtalanszor. Volt rá oka, hiszen annak idején a magyar válogatott és klubcsapataink is rendre elporolták a „sógorokat”. Hugo Meisl nemzetközi játékvezető, kiváló edző, sportvezető, sőt egy ideig Ausztria futballminisztere is volt.

Miről jutott mindez eszembe? Nemrégen olvasgattam Sebes Gusztáv A Magyar Labdarúgás című, 1955-ben kiadott könyvét valamint belenéztem a labdarúgó NB1 hétvégi összefoglalójába. Ugye nem kérdés, melyik tetszett jobban. Összehasonlítás végett, bemásolom Guszti bácsi néhány gondolatát: „Játékosaink valóban, ha nem is a pólyában, de egész kicsiny korukban kezdték a labdarúgást, sok olyan jellegzetes tulajdonság felett rendelkeznek, amelyek nélkül klasszisjátékosok el sem képzelhetők. A magyar játékosanyag fizikai és atlétikai képességei mellett a labdarúgás szellemi részében is ritka adottságokat, rátermettséget árult el. A magyar játékos virtuóz technikája mellett ötletessége, szellemes helyzetmegoldásai, sziporkázó akciószövése és játékának természetes könnyedsége, eredményessége tette elsősorban világhírűvé. A magyar játékszellem nem tűri el semmiféle játéksablon bilincseit. A legnagyobb bravúrokra is képes, ha a zöld gyepen kiélheti tehetségét, ha úgy játszhat, ahogyan az megfelel tudásának és játékfelfogásának. Játékában tehát fellelhetők a sajátos népi tulajdonságok, mint a küzdőszellem, a bátorság, az ötletesség, a művészi hajlam, a gyors felfogóképesség és a lovagiasság.” Én értem, illetve érteni vélem, hogy az eredmények mindenáron történő hajszolása gyökeresen megváltoztatta 50 év alatt a labdarúgást. Problémám csak az, hogy a Sebes Gusztáv idézet utolsó mondatában felsorolt hat jelző egyikét sem tudom ráhúzni a magyar bajnokságban ma szereplő játékosokra. Mert mit látok az összefoglalóban? A csatár elfut, a tizenhatoson belül csodálatos homorítással repül, arcán a végtelen fájdalom és megaláztatás: engem bántottak. Persze, hogy hozzá sem ért senki. Kontratámadásnál helyzet ugyanaz, csak a másik tizenhatoson belül. Előbbi csatár hátvédtársa emberi önmagából kivetkőzve, nyáltól fröcsögő, „ízes” magyar szavakkal kéri számon a földön fetrengő ellenféltől e méltatlan cselekedetet. Talán ez volna a küzdőszellem? Nem is értem. Kapus kivédi a teljesen jogosan megadott, időntúli tizenegyest. Örömében orális szexre szólítja fel a bírót, akinek még egy-két itt leírhatatlan jelzőt is címez, hogy biztosan tudja, neki szól a meghívás. Mindez jól hallható a tévében, jól leolvasható a kapus szájáról. Talán ez volna a művészi hajlam? Középpályás miután ellenfele karja érinti mellkasát, arcához kap, és haldoklását a bíró az ellenfél kiállításával díjazza. Talán ez a lovagiasság? Kérdem én, kit érdekel az ilyen játék? Vigasztalja-e a szurkolókat, hogy harmadosztályú szerb vagy bantu néger játékosok elmehetnének a Scala di Milanoba, mert tökéletesen el tudnák játszani Desdemona 15 perces, szépívű haláltusáját. Ha Guszti bácsi a végtelen futballpályákról idetévedne, kit mutathatnánk neki az utolsó mondat szellemében? És ha találnánk is valakit, mit mondanánk neki? Játszik valahol Európában még 10 hasonló. Tudom a választ: a mi időnkben minden téren volt 10 hasonló. És Guszti bácsi lehajtott fejjel visszaballagna amaz végtelen futballpályákra az övéi közé.