Miért a MÁÉRT?

A MÁÉRT újjászervezése alkalmat nyújthat arra is, hogy presztízsveszteség nélkül ülhessen minden fél tárgyalóasztalhoz, mely mellől már Bugár sem fog késztetést érezni arra, hogy a sajtó útján üzengessen Orbán Viktornak, s Markó Béla is újfent alkalmazhatja közmondásos hajlékonyságát.

Bármilyen meghökkentően hangzik, de egy marsbéli szemlélődő számára olybá tűnhet, mintha a határon túli magyar közösségek nem is akarnák kivívni igazán a területi és/vagy kulturális autonómiájukat, hanem azt csak a magyarországi jobboldali pártok erőltetnék mindenáron. Pedig ez nyilvánvalóan nem igaz – mégis erre enged következtetni többek közt az a tény, hogy 2010-ben, a demokrácia első két évtizedének eltelte után (a vajdasági magyarság kivételével) egyik közösség sem áll lényegesen közelebb az autonómia egyik formájának gyakorlásához sem, mint állt a kommunista rendszerek bukásakor. Azon túl, hogy kiderült, nem önmagában a diktatórikus államforma volt a Kárpát-medencében kisebbségi sorban élő magyarok önrendelkezésének legfőbb akadálya, világossá vált az is, hogy ha a megvalósításhoz szükséges objektív feltételek többé-kevésbé kedvezően is alakulnak, egységes magyar akarat nélkül mit sem érnek. A „magyar ügy” nemzetközi megítélését illetően továbbra is nagyon rossz a helyzet. Kiderült, hogy sem az EU, sem az azon kívüli politikai erők támogatására nem számíthatunk, sőt. A Koszovó sosem volt önálló államiságáért fegyverrel is küzdő országok igen rossz szemmel néznek mindenféle olyan kezdeményezést, amely a Kárpát-medencében őshonos (tehát nem oda települt, vagy telepített) magyarság kollektív jogait szavatolná. Egyéni, valamiféle intellektuális szabadságjogokról beszélnek – már ha egyáltalán megüti az ingerküszöbüket e problémakör -, de még ha ezek egyértelmű sérelmet szenvednek is, mint az anakronisztikus és „kirekesztő” szlovák nyelvtörvény esetében, akkor is csak széttárják a karjukat, és azt mondják, oldjuk meg egymás közt. A legtöbb, amit elérhetünk tehát az Európai Uniónál autonómia-ügyben, de azt is csak kitartó és ügyes diplomáciával, hogy legalább ne akadályozzanak bennünket ebbéli törekvéseinkben. Mi a helyzet az anyaországi akarattal? Jelenleg itt a legkedvezőbb a helyzet, az elmúlt nyolc év mélyrepülése után, pedig még csak két hónap telt el az új parlament megalakulása óta. Megszületett és elsöprő többséggel elfogadtatott ugyanis a „Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről” szóló törvény – ennek fontosságát nemrégiben e hasábokon részletesen is alkalmam nyílt méltatni -, mely harmadik paragrafusában leszögezi: „…az Országgyűlés megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására”. Húsz év kellett hozzá… Ha az Antall-kormánynak első dolga, nagyon helyesen, az 1956-os forradalom és szabadságharc forradalom mivoltának törvénybe iktatása volt, miért nem ez volt a második? Megkockáztatom, akár négyötödös többséget is el lehetett volna érni, hiszen 1990 nyarán még (számításból) az SZDSZ sem mert volna ellene szavazni. Képzeljük el, ha Medgyessyt és Gyurcsányt egy ehhez hasonló törvény kötelezte volna a magyarok autonómiatörekvéseinek támogatására… Lett volna közös koktélozás Erdély elcsatolásának román ünnepén? Megtörtént volna 2004. december 5.? S mit mondhatunk a kisebbségben élő magyarok akaratáról? Ha csak a két legnépesebb közösséget vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a Felvidéken a területi autonómiának még a gondolata is komoly félelmet kelt, ráadásul bennük is, nem csak a manipulált szlovákokban – a Markó vezette RMDSZ esetében pedig az a szembeszökő, hogy minden választási kampányban megpendítik e lehetőséget, majd a bukaresti kormányfőhelyettesi illetve miniszteri bársonyszékek elfoglalása után mélységesen hallgatnak róla. Hogy szabadjon a helyzet komolyságát oldanom, s egy aktuális hasonlattal („a futball egy olyan játék, melyet huszonkét játékos…”) élnem: az RMDSZ egy olyan párt, amely mindig elindul a romániai választásokon, ott mindig 6-7,5 % körüli eredményt ér el, és amelyben mindig Markó Bélát választják elnöknek. Szabadjon azonban megjegyeznem: ez a viszonylagos stagnálás a százalékos eredményt illetően egyre kevésbé fejezi ki az erdélyi magyarság többségének véleményét, mivel a választási hajlandóság húsz év alatt Romániában drasztikusan csökkent. Míg az RMDSZ-re 1990-ben 992 ezren (7,2%) szavaztak, addig legutóbb, 2008-ban már csak 425 ezren (6,2%). Készséggel elismerem, hogy reális lehet az a gondolat is, mely szerint, ha ilyen nagy az ellenállás az autonómiával szemben, nosza, vonuljunk be a mindenkori kormányokba, és a végrehajtó hatalom oldalán igyekezzünk minél többet tenni a magyarságért – ezt a törekvést láttuk Romániában és Szlovákiában is, csak az eredményt nem nagyon láttuk. Nehéz elkerülni így a „kirakatminiszterség”, a kollaboránsság vádját. Hadd hozzam föl a legutóbbi példát, a verespataki aranybányászat ügyét. Áder János és Tőkés László javaslatára az Európa Parlament hatalmas többséggel elfogadott egy ajánlást, mely felszólítja az Európai Bizottságot, hogy javasolja a cianidos bányászati technológiák teljes betiltását az Európai Unióban 2011 vége előtt. A bukaresti kormánynak jelenleg (is) magyar környezetvédelmi minisztere van, az RMDSZ-es Borbély László személyében. Megkönnyebbült e hír hallatán, s egy ekkora EU-s hátszelet maga mögött tudva kategorikusan azt mondta a kanadai konzorciumnak, hogy „nem”? Nem ezt tette. Hanem kijelentette, hogy a most érvényes szabályozást kell alkalmazniuk, azaz újrakezdődhet a verespataki aranybánya engedélyeztetési eljárása. Igaz, az elejétől, s igaz, több évig is elhúzódhat… Van persze jó hírem is. Semjén Zsolt bejelentette: nyár végére vagy ősz elejére – hat esztendős kényszerszünet után - összehívják a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), a magyarországi és határon túli magyar politikai szervezetek állandó fórumát, melyet 1999-ben az első Orbán-kormány hívott életre. Emellett folytatódik a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) munkája is, mely szerveződés, meg kell jegyeznem, Szili Katalin volt házelnöknek köszönheti, hogy a Gyurcsány-éra alatt nem kapcsolták le a lélegeztetőgépről. Szent a béke a Székely Nemzeti Tanáccsal is, akikre Semjénnek romániai körútján „nem jutott ideje”. Tegnap fogadta küldöttségüket, közös közleményükben a székelyföldi területi autonómia iránti elkötelezettségükről biztosították egymást és minden érintettet. Tény, hogy a két legnagyobb lélekszámú magyar kisebbséget jelenleg olyan pártok képviselik Szlovákia és Románia parlamentjében és kormányában, amelyekkel és amelyek vezetőivel a Fidesznek nem éppen felhőtlen a viszonya. Ne szépítsük: Bugár Bélát kifejezetten árulónak tartották, a szlovákiai választások előtt vele és sértődöttségből alapított pártjával, a Most-Híddal szóba sem álltak. A MÁÉRT újjászervezése alkalmat nyújthat arra is, hogy presztízsveszteség nélkül ülhessen minden fél tárgyalóasztalhoz, mely mellől már Bugár sem fog késztetést érezni arra, hogy a sajtó útján üzengessen Orbán Viktornak, s Markó Béla is újfent alkalmazhatja közmondásos hajlékonyságát. A magyar kormány kénytelen azokkal együttműködni, akiket az ottaniak megválasztottak. Markóék mandátuma 2012-ig, Bugáréké 2014-ig szól, de e kormányok egyike sem áll még csak megközelítőleg sem olyan erős alapzaton, mint a Fidesz-KDNP-é. Az alakulófélben lévő szlovák kormány négy párt koalícióján alapul, ami már csak ezért is magában hordozza az instabilitás lehetőségét, a román kormány pedig igencsak ingatag: épp hogy túlélt egy bizalmi válságot, átalakítás előtt áll, az általa hozott súlyos megszorító intézkedések hatása viszont kiszámíthatatlan. Nem beszélve arról, hogy valami azt súgja: az idei futballvébét nem a németek nyerik.