Magánbankok, közterhek

A szent tehénről, a bankszektorról sokáig szinte árva szó sem esett, mintha axióma lenne, hogy minden körülmények között kapják meg a zsíros kamatos kamatot és az átláthatatlan kezelési költségeket, s közelről, de előkelő idegenként, részvétlenül szemlélhessék „működési terepük” általuk is előidézett vergődéseit.

Amennyire sajnálatos, hogy hazánkban drasztikusan csökken a jól tejelő szarvasmarha-állomány, olyannyira örvendetes, hogy a szent tehenek száma is egyre kevesebb lesz, bár a két jelenség között kétségkívül nincs összefüggés. A legutóbbi időkig ilyen szent tehénnek számított a magyarországi bankrendszer és az ezt működtető bankoligarchia (finomabban szólva bankárkaszt) is, amelyről nem volt tanácsos semmi bírálót mondani, hát még leírni. Változnak az idők, már nemcsak kritizálni szabad, de konkrét parlamenti és kormányzati intézkedések is születőben vannak e majdnem teljes egészében külföldi kézben lévő szektor magyarbarátabbá és polgárbarátabbá alakítására. Ki ne hallott volna a pénzügyi szervezetek ellenőrzését ellátó PSZÁF (nem csak személyi kérdésekben történő) megerősítéséről, a bank-különadó bevezetéséről, a devizahitelesek tervezett megsegítéséről, vagy arról a szándékról, hogy a Magyar Nemzeti Bankot ismét magyarnak és nemzetinek tudhassuk. A fentiek közvetve mindenkit érintenek, közülük azonban a kézzelfoghatóbb és a közbeszéd tárgyát leginkább képező probléma a családok, a magánszemélyek, a kisvállalkozások által felvett kölcsönök ügye. Értetlenül állok az előtt, hogy minden szinten kizárólag a devizahitelesekről esik szó, holott a forinthitelesek jelentős része ugyanúgy bajba jutott. A forinthitelek többsége ugyanis változó kamatozású, ami normális esetben azt jelentené, hogy a jegybanki alapkamat emelkedése esetén a törlesztő részlet is emelkedik, csökkenése esetén pedig csökken. Keressünk példát az utóbbira, ha a bankok egyoldalúan módosíthatják a szerződés feltételeit! (Aki ilyenre bukkanna, szóljon.) Nem beszélve arról, hogy az egekbe szökkenő benzinár, a napi megélhetési költségek permanens növekedése, vagy éppen a munkanélküliség nem válogat forinthiteles és a devizahiteles között. A tavasz végén 483 ezer munkanélkülit tartottak nyilván, mindenki tudja, hogy tényleges számuk (azokkal együtt, akik már kikerültek a rendszerből, vagy más okból nem regisztráltak) lényegesen nagyobb, a legóvatosabb becslések szerint is 800 ezer körüli. S a hitelfelvételek dömpingjekor, három-öt-hét éve nagy részük még dolgozott… A devizában eladósodottak esetében persze a kamatkockázatra pluszban rátelepül az árfolyamkockázat is, bárki láthatja, hogy a kettő együtt hova vezetett! Érdekes, de jó irányba fejlődő jelenség megfigyelni, hogyan alakult a felelősség-vita, mármint ebben a szomorú játszmában résztvevők: az adósok, a bankok és az állam között. Tavaly még a liberális közgazdászok és sajtójuk azt sugallta: nincs mese, a szerződéseket be kell tartani, ha az adósok tudták, hogy mit írnak alá, viseljék a következményeit, ha meg nem tudták, még meg is érdemeik, hogy így jártak. Aztán a választások környékén finomodott a helyzet, felvetődött az állam felelőssége is, de a szent tehénről, a bankszektorról sokáig szinte árva szó sem esett, mintha axióma lenne, hogy minden körülmények között megkaphassák a zsíros kamatos kamatot és az átláthatatlan kezelési költségeket, s közelről, de előkelő idegenként, részvétlenül szemlélhessék „működési terepük” általuk is előidézett vergődéseit. Manapság szerencsére már arról folyik az egyezkedés, hogy a három szereplő milyen arányban viselje a terheket. Márpedig a legnagyobb felelősség a bankoké. Erőfölényükkel visszaélve hatalmas reklámkampányokkal vették rá a pénzügyekben járatlan embereket minél több kölcsön felvételére (ld. „ingyen elviheted az autót, a tartós fogyasztási cikket, majd a jövő hónaptól törleszted”); félre-, vagy nem széleskörűen tájékoztatták az ügyfeleket; egyoldalúan szerződéseket erőltettek ki, melyeket módosítani is többnyire csak egyoldalúan lehet. A PSZÁF csöndben maradt, a „nemzeti” bank úgyszintén, holott lehetősége – mások szerint kötelessége – lett volna a kormánnyal közösen megakadályozni a lakosság devizában való eladósodását, előre látván ennek veszélyeit, s tudván, hogy az államkincstár eleve mily hatalmas deviza-adósságot görget maga előtt. Az előző kormányok felelőssége elsősorban az, hogy nem világosította fel és nem figyelmeztette polgárait arra, amit az extraprofitban érdekelt bankok „elmulasztottak”, s mellesleg, még időben alkothattak volna egy olyan, a devizaalapú jelzálog bejegyzését megtiltó rendelkezést, amilyet az új kormány a napokban hozott. Jogszabállyal akadályozhatták volna meg még akkor a végrehajtó hiénacégek garázdálkodását és könnyíthették volna meg a hitelek előtörlesztését. Ha például valakinek „bedől” a 10 milliós hitele, saját magának legyen kellő ideje és módja valós áron értékesíteni mondjuk 25 milliós ingatlanát, tehát még mindig maradna 15 milliója, hogy egy szerényebb fedelet szerezzen családja feje fölé. Hamis hangok hallatszanak a bank-különadó „megdöbbentő” mértékéről is. (Bankadó eddig is volt, de nevetségesen szerény kincstári bevételt eredményezett.) Ne dőljünk be az efféle ajvékolásoknak, intenek immár neves közgazdászok is, számosan. A pénzügyi szervezetektől beszedni kívánt összesen 200 milliárd forint ugyanis egyáltalán nem fogja megroggyantani őket. Boros Imre, az első Orbán-kormány minisztere például arra figyelmeztet, hogy a magyarországi kereskedelmi bankok ahelyett, hogy azt hazai kis és közepes vállalkozók hitelezésére fordítanák, mintegy 4500 milliárd forintot tartanak teljesen kockázatmentesen a „nemzeti” bankban. A száz százalékban magyar tulajdonú jegybank pedig ezért kamatot fizet, hogy mennyit, az banktitok. Ám gondolhatjuk, hogy a jegybanki alapkamatnál (5,25,%) aligha kevesebbet. Ha kicsit számolunk, ama 200 milliárdnál magasabb összeget kapunk… Bajban vannak tehát egynémely szent tehenek, pedig látnivaló, hogy léteznek sikeres módszerek – csak eleddig nem alkalmazták őket -, amelyekkel elérhető, hogy e derék kérődzők ne csupán a dús takarmányt fogyasszák a zömmel még magyar legelőkön, hanem ha nem is annyit, amennyi a tőgyükbe fér, legalább kevéske tejecskét is adjanak. Mégpedig ama takarmányt a verejtékükkel megtermelők számára.