Gera, Egervári, Nyilasi

Gerától azonnali, Egerváritól középtávú, Nyilasitól hosszú távú sikereket várunk. Gera Zoltántól azt, hogy rövid távon oldja meg a gólínségben szenvedő válogatott ezirányú gondjait, Egervári Sándortól azt, hogy végre vezesse ki egy világversenyre a nemzeti tizenegyet, Nyilasi Tibortól pedig azt, hogy sikeres utánpótlás-neveléssel a magyar foci jövőjét egyengesse.

Vannak olyan világhírű labdarúgóedzők, akik már játékosként is a legmagasabb csúcsokról tekinthettek szét – Franz Beckenbauer vagy a brazil Mario Zagallo kétségkívül ilyen –, és olyanok is akadnak jócskán, akiknek játékos-pályafutása könnyen feledhető, edzőként azonban futballtörténelmet írtak; köztük elegendő talán Sebes Gusztávot, az Aranycsapat mesterét említeni. Mindazonáltal könnyen belátható, hogy a mi jó Erwin Koemanunk egyik kategóriába sem illeszthető be, játékosként Ronald öccsével, az 1988-as EB-győztes holland csapat egyik motorjával ellentétben ő a szürke eminenciások táborát gyarapította, edzőnek pedig, különösen a magyar válogatott élén mutatott teljesítménye alapján, kifejezetten csapnivaló volt. Nos, „el is csapta” őt az új MLSZ-vezetés, persze közös megegyezéses alapon, amin a mi jó Erwinünk cseppet sem csodálkozott – nem is tehette, hiszen az általa vezetett válogatott az utolsó kilenc mérkőzésből csak egyet tudott megnyerni, s belefért ebbe a kilenc meccsbe négy méretes zakó is: három darab 0–3-as, meg a Koeman hattyúdalának számító júniusi, amszterdami 1-6. Nem tudhatni, annak idején Kisteleki Istvánnak hogyan akadhatott meg a szeme Erwinen, aki edzőként egy holland bajnoki hetedik helyet tudott csupán felmutatni, hazánkban mégis európai élfizetésben, majd a selejtezők közben a feltétel nélküli szerződéshosszabbítás kegyében részesült, hacsak nem ebben is az a Gyurcsány-érára jellemző szemlélet játszott szerepet, melyet vulgárpopulista megfogalmazással ekként összegezhetünk: „Merjünk kicsik lenni, kivéve ha saját zsebünk megtöméséről van szó”. A konkrét lelépési díjat nem hozták nyilvánosságra, a magyar sajtó egész széles spektrumon, egészen 160 millió forintig bezárólag találgatta az összeget – annyi bizonyos, hogy Koeman szerencsére úriemberként és nem MNB-elnökként viselkedett, s a szerződés szerint járó pénz harmadával is megelégedett, amely így is negyven millió forint körülire tehető. Ha kicsit is arra a sorsdöntő, portugálok elleni hazai mérkőzésre gondolt (csak a győzelem táplálhatott volna a vb-re kijutásra némi reményt), amelyre csatársor nélkül küldte ki csapatát, majd 0-1 után is a védekezést erőltette, bizony nem tehetett mást – ha már nem köszönték meg neki addigi tevékenységét mindjárt a mérkőzés másnapján. Miért „rugózom” ennyit egy alapvetően belpolitikai rovatban a labdarúgó szövetség és a válogatott hajdani és reménybeli eredményein, sorsán? Azért, mert bármennyire is szeretnék sokan elérni az ellenkezőjét, a Rákosi-korszak óta Magyarországon a futball minimum belpolitikai, egyes kiélezett helyzetekben azonban nemzetpolitikai kérdés. Tekintsük akár az ötvenes évek világverő, majd egy banánhéjon elcsúszó Aranycsapatát, a hatvanas évek Fradi-meccseit, vagy a hetvenes évek azóta sem tapasztalt sikereit – akár az 1977. április 30-i magyar-szovjet vb-selejtezőt, ahol a (hivatalosan) 70 ezer néző egy emberként és büntetlenül fütyülte ki a szovjet himnuszt a Népstadionban –; a futballélet komolyabb eseményei az ország hangulatát is meghatározták. (Utóbbi esetben, minthogy a meccset a televízióban mintegy hárommillióan láttuk, az emberek a május elsejei demonstráció előre hozataláról beszéltek… Egyébként 2-1-re nyertünk, Nyilasi és Kereki góljával.) Ki tagadná, hogy a nemrég véget ért világbajnokság heteiben a szlovákok pusztán azzal, hogy egy szimpatikusan küzdő csapatot „delegáltak” Dél-Afrikába, elérték, hogy a világban a 17 esztendős szlovák állam sokszorta ismertebb és becsültebb legyen, mint az ezeréves magyar – akár tetszik ez nekünk, akár nem? Függetlenül attól, hogy ha egyenként vizsgáljuk meg játékosaik tudását, az bizony nem marad el azon focistákétól, akik a mi jó Erwinünk rendelkezésére álltak. S ha nincs is közvetlen összefüggés egy ország gazdasági és futballteljesítménye között, ki tagadná egy labdarúgó világversenyen vagy egy olimpián elért kiugró eredménynek az adott ország általános hangulatára gyakorolt jótékony hatását? Ezért jó hír, hogy a legnépszerűbb sportág vezetésébe újból sikeremberek kerültek. Az Európa Liga-döntős Gera visszatért a válogatottba, vélhetően megkapja a csapatkapitányi karszalagot; Egervárit, az egyiptomi hőst, az U20-as válogatott élén vb-bronzérmet nyert edzőt a nagyválogatott szövetségi kapitányává nevezték ki; Nyilasi pedig, a hetvenes és nyolcvanas évek „sztárja”, az utolsó olyan magyar futballista, aki európai hírnévre itthoni eredményei okán tett szert, a labdarúgó szövetség szakmai igazgatója lett, s ilyen minőségében valamennyi utánpótlás-korosztály, valamint a játékvezetés munkájáért felel majd. (Érdemes itt Nyilasi ezüstté halványult Aranycipőjéről kis kitérőt tenni: amint belőtte az 1980/81-es bajnokság utolsó fordulójában huszonkilencedik gólját, az egész magyar sajtó a kontinens gólkirályaként ünnepelte őt, minthogy így maga mögé utasította az egyetlen ellenlábasának hitt „nyugatnémet” Rumeniggét. Ezután jött a hidegzuhany: nem vették ugyanis figyelembe, hogy az Európában alig jegyzett bolgár bajnokság még nem fejeződött be, holott az abban vitézkedő Szlavkov akkor 27 találatnál tartott. Mondanom sem kell, hogy rá egy hétre az utolsó meccsen rúgattak vele négy gólt, miáltal megelőzte Nyilasit, s bolgár földre menekítette az Aranycipőt, a kommunizmus épülésének és a proletár internacionalizmusnak nagyobb dicsőségére.) Gera most sikeres, Egervári tegnap, Nyilasi tegnapelőtt volt az. Ennek megfelelően Gerától azonnali, Egerváritól középtávú, Nyilasitól hosszú távú sikereket várunk. Gera Zoltántól azt, hogy rövid távon oldja meg a gólínségben szenvedő válogatott ezirányú gondjait, Egervári Sándortól azt, hogy végre vezesse ki egy világversenyre a nemzeti tizenegyet, Nyilasi Tibortól pedig azt, hogy sikeres utánpótlás-neveléssel a magyar foci jövőjét egyengesse. Nincs sok időnk: az európa-bajnoki selejtezők heteken belül elkezdődnek, a magyar közönség és közösség pedig minden fronton, így a futballban is sikerre éhes.