A Somogyi utcai fiúk

A Sörkert az a hely, ahol Szeged népe korra, nemre, identitásra való tekintet nélkül összetömörül – mintegy olvasztótégelye a korszellemnek. Pár napja ebbe a napfénygazdag közegbe öntöttem magam.

Micsoda őrült ötlet egy ivóhelyet parkolóba rakni – ez már eleve megadja a hangulat kezdősebességét. Az irdatlan hőmérséklet folytán ömlött rólam a víz – pedig még oda se értem. A behűtött sörmennyiség valamelyest nyugtatólag hatott kipárlásomra. A pultnál egész kedves, középkorú nők szolgáltak ki – kár, hogy a legolcsóbb csapolt korsó sör is (Arany Ászok) a 300-as határt alulról ingerelte. Célirányos piáláskor végül is nem számít a zsozsó – bár a drágulás jelensége köztünk mászkál. Fogtam a műanyag poharam (korsóm), azzal leültem egy közeli padra, majd nekivágtam a terepszemlének. Ahhoz képest, milyen gyéren képviselte magát a lakosság, meglehetősen sok meztelen láb, váll és egyéb testrész vett körbe. Mivel ez nem a harmincas évek, ahol egy könyök látványa már a csúcsra katapultál, így feltűnésmentesen szürcsölgettem a söröm. A miniszoknyák valósággal fészket raktak a padokon, a legtöbb lány saruban sasszézott – az idei szezon divatslattyogása. Vártam. Tűrhetően konszolidált dumazaj, gyorsan fogyó sör/cigaretta közben. Vártam tovább egyik régi ismerősömre. Délután fél öt. Korai még azon rágódni, mikor indul be az elaljasodott tivornyázás időszaka. A klotyó rendben volt – klasszisokkal túlteljesítette az átlag fesztiválok mobilvécéjét. A csocsóasztal épp üresen állt – úgy is hagytam. A kivetítő az esti tömegre várt – focivébé. Az egyedüli negatív tényező, hogy kizárólag a beszédcafatok szakadatlan duruzsolása csapott képen. Valami szolidan csörgedező zenét (ne adj Isten, wurlitzert) díjaztam volna, ahonnan dől a söriváshoz nélkülözhetetlen blues (Doors: Roadhause blues például). Szeretek ragaszkodni személyes tradícióimhoz, a kezeim közé nekem kell az üveg ütemes rezonálása, mint indiánnak a patadobogás. Hallottam pletykákat a goromba biztonsági őrökről is, hogy szadizzák a jónépet – én speciel egyet nem láttam, nem hogy játszották volna a neonácit. Kisvártatva (három szál cigi után) a horizonton pontként feltűnt ismerősöm: egy lány, kék ruhában (játszunk nyílt lapokkal: „múltját sem sejtő kék ruhás nőnek”), aztán egy vajúdásnyi időt beszéltünk át kábé. Embertelenül letaglózta a hír, miszerint évekkel ezelőtt szálloda építését tervezték a Somogyi-könyvtár mögötti parkoló helyére. Hol találunk még Szegeden jelentős fedetlen placcot, ahol nem kell füstfüggöny hálójába ütközni belépéskor, a pengeéles szél borogatja a poharakat és hidratált női testekkel pettingel. Hol? Tavaly sor került már egy búcsúbulira is, végül a beütemezett építkezést elbírálás híján legalább őszig jegelték. A fejlemények kereszttüzében felhívtam Körtvélyessy Pétert, a telek tulajdonosát (bitorlóját), aki megszilárdította a tényt, miszerint igenis fel fognak húzni oda egy objektumot – a határidő függvényében, míg megkötik az állammal a szerződést – október környékén. Hozzátette még, hogy lesz söröző is – szóval semmi pánik. Egy söröző. Értem én, de azokba lépten-nyomon belebotlik az ember városszerte – megszűnik a közeg sajátos atmoszférája – és (talán) egy mély gyökerekkel kapaszkodó szubkulturális zarándokhelyet véreztetnek ki. Elveszítettük a grundot srácok – a patás, rőtszőrű vállalkozó (az oviban ötös volt építőkockából) most sem lesz rest. Nemecsek hiába halt meg és a Sörkert…? Ha lenne bárminemű megmozdulás (petíció) a Sörkert megmentése érdekében – a hátsó sorokban megtaláltok.