Pali bácsi

Igaz, hogy Schmitt Pál még csak szeretne a nép embere lenni, csak törekszik arra, és nem deklarálja annak tényét, mint Gyurcsány a maga államférfi mivoltát, de morálisan és politikailag sokkalta természetesebb lenne, ha az ő gyakorlatának racionális megítéléséből és érzelmi feldolgozásából válna minden emberek Pali bácsijává, ha már nem ragaszkodik a közjogi méltóságnak számító elnöki poszt azon méltóságához, amit ő az arisztokratizmus megnyilvánulásának tekint.

Schmitt Pál jelölésével a Fidesz új korszakot nyitott meg a rendszerváltás utáni köztársasági elnökök történetében azzal, hogy a jelölt korteskedő látogatást tett a parlamenti frakcióknál, és kortesbeszéddel felérő megnyilatkozásokat tett. A fideszes jelölt kampánymanővereit azzal igazolják, hogy 1995-ben a Göncz Árpáddal szemben jelölt Mádl Ferenc is felkereste a kormánypárti képviselőket. Most azonban többről van szó, mert a biztos befutónak számító Schmitt Pál szinte kampányolt a parlamentben, amit viszont nemigen értek. Az lett volna a legegyszerűbb, ha az intézményesedett szokásoknak megfelelően a Fidesz és a KDNP egyszerűen eldönti, hogy kit akar köztársasági elnöknek, akit aztán mindenféle kommunikációs performansz nélkül megválasztanak. Ha pedig a sajtóban feszegetik, hogy Sólyom miért nem és Schmitt miért igen, akkor szép, kerek és egyszerű mondatokba fűzött észérvekkel megindokolják a döntésüket. Nem egy művészet, nem egy intellektuális kihívás egy ilyen feladat megoldása. Ehhez képest Schmitt Pál révén olyan kép alakulhatott ki, mintha nem lennének frakciók, és a frakciókban nem lennének frakciófegyelemmel megáldott képviselők, akik fegyelmezetten szavaznak saját pártjuk jelöltjére. Olybá tűnhet, mintha az országgyűlésben csupa-csupa szuverén képviselő ülne, s fennállna a lehetősége (veszélye), hogy a fideszesek a szocialista jelöltre, a szocialisták meg a fideszesre szavaznak, és ezért a képviselőket úgy kell meggyőzni, mint ahogy átlag állampolgárokat is meggyőzik a pártok a választási kampányban. Sólyom László megválasztásakor tényleg tartani lehetett a pártvezetéseknek, hogy a fegyelmezetlen képviselők nem tartják magukat a párt és a frakció döntéséhez, de megoldásként „értelemszerűen” nem korteskedéssel, hanem más technikákkal próbálták elejét venni az átszavazásnak: nem vettek részt a szavazáson, vagy ellenőrizték a szavazó cédulákat. Azzal, hogy Schmitt Pál kortes technikákat választott, belekényszerült abba, hogy igen csak vitatható megállapításokat tegyen. Azt állította magáról, hogy a „nép embere” meg az „emberek embere” akar lenni, meg nem fog elefántcsonttoronyból szemlélődni. Nem is csoda, hogy Semjén Zsolt (KDNP) megelőlegezte, hogy Schmitt nem arisztokratikus, hanem plebejus elnök lesz. Sólyom László védelmében érdemes egy kicsit lovagolni a szavakon. Sólyomra egyáltalában nem volt jellemző az elefántcsonttoronyban ülő arisztokrata attitűdje, mert igenis találkozott a néppel, az emberekkel, járta az országot, és demonstratíve kereste fel a határon túli magyarokat, mely tény miatt merőben érthetetlen, hogy Schmitt miért kelti a benyomást, hogy Sólyom nem képviselte a „négyharmad” határon túli magyarokra utaló elvét. No tehát, ha Sólyom László elefántcsonttoronyban ülő arisztokrata volt, és nem a „nép embere”, nem az „emberek embere”, akkor mondhatjuk őrá, Friedrich Nietzsche után, hogy ember feletti ember volt – Übermensch. Schmitt Pál a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés apostolának nevezte Sólyom Lászlót, Mádl Ferencet az oktatás és a tudomány miatt tiszteli, Göncz Árpádnak pedig a demokratikus rendszer megszilárdításában betöltött szerepét emelte ki. Göncz értékelésében a fix jobboldali szavazók valószínűleg nem osztják Schmitt álláspontját, mert közöttük egészen más kép él Göncz Árpádról. Az, hogy éppenséggel Göncz volt az, aki a demokratikus legitimitással rendelkező Antall-kormányt antidemokratikus és alkotmányellenes módon akadályozta a kormányzásban. Ellenben a Gönczöt finoman szólva sosem kedvelő jobboldali táborban kénytelen-kelletlen elismerik, hogy Göncz Árpád rendkívül népszerű volt, még a jobboldali szavazók egy részében is. Valóban, az Antall-kormánnyal közjogi hadban álló, a Horn–kormány idején pedig végtelenül passzív Göncz ezt a politikai Janus-arcát az Árpi-bácsi attitűddel tudta ellensúlyozni. Schmitt Pálnak viszont nem akaródzik fel- és elismerni Göncz Árpádban az Árpi bácsit, azt az Árpi bácsit, aki végig sikeresen és népszerűen játszotta el a „nép embere”, az „emberek embere” szerepét. Miniszterelnöksége idején Gyurcsány Ferenc folyamatosan ragaszkodott ahhoz, hogy ő, Gyurcsány, egy államférfi, amiben nem az volt a baj, hogy államférfinek érezte magát, hanem az, hogy egy államférfi azért államférfi, mert a külvilág annak tartja őt. Göncz Árpád sem mondta, hogy ő Árpi bácsi akar lenni, a nép embere, az emberek embere, hanem az emberek egyszerűen a magukénak kezdték érezni egy idő után. Igaz, hogy Schmitt Pál még csak szeretne a nép embere lenni, csak törekszik arra, és nem deklarálja annak tényét, mint Gyurcsány a maga államférfi mivoltát, de morálisan és politikailag sokkalta természetesebb lenne, ha az ő gyakorlatának racionális megítéléséből és érzelmi feldolgozásából válna minden emberek Pali bácsijává, ha már nem ragaszkodik a közjogi méltóságnak számító elnöki poszt azon méltóságához, amit ő az arisztokratizmus megnyilvánulásának tekint.