Csapatjáték

Ki kell állni és nyíltan színt vallani: „köszönöm szépen, de nem! Én spanyol akarok lenni, hogy olimpiát nyerhessek, ez az igazság!”

És akkor mi van? Hát az, kedves Laci, hogy ez a gerinces dolog, bár akinek gerincproblémái vannak… Mert ne maszatoljunk, a szabály az szabály, és ugye túl sok itt az egybeesés. Nagy Laci, a Barcelona kézilabdása, a válogatottunk reménysége, nem reménység immár. Ismét lemondta a válogatottságot, mint

ahogy tette ezt a 2009-es Eb-n is

, és ami a legfurcsább, hogy a módszer is nagyon hasonló: időhúzás, még, és még, pletykák, aztán egy kis fájdalom, izombántalom, szánom-bánom… Ő nem mondja ki, viszont én most a világba ugatom: ha spanyol lesz Lacink, és új hazája színeiben kíván szerepelni a londoni olimpián, akkor az azt megelőző három esztendőben (IHF-szabály) nem öltheti magára a magyar címeres mezt. A visszaszámlálás… London, az olimpia, az ugye 2012, akkor mínusz 3 év, az éppen 2009, az ominózus ebé, hoppá. Baj az, hogy találgatunk? Nem, a baj az, hogy nem áll ki gerincesen az az ifjú, akit hazájának Tisza-parti városában edzettek az alulfizetett trénerek, a sportgimiben meg külön jártak le vele reggelenként az Etelka sorra az alulfizetett tanárok. Aztán ez az ifjú felnő, kimegy a világ legjobb csapatába, és az itthon robotoló edzőit, tanárait, diák- és edzőtársait, akiknek ő talán a remény – hogy megéri dolgozni és, s talán egyszer a honi sport is felemelkedik majd –, annyira nem tiszteli meg, hogy nyíltan felvállalja gondolatait, döntéseit, nemdöntéseit. Nem érti, hogy egy nemzet figyeli őt, vágyja játékát a magyar válogatottban, hiszen a kézilabdában egy világsztár, egy klasszis átlövő meccseket hozhat egy-egy világversenyen. Igaz, az egyéni dicsőség is fényesebb lehet egy spanyol válogatott színeiben. De én úgy tudtam, csapatban játszunk…csak más-más térfélen?