Biszku és Gyurcsány

Ha 1990-ben valódi rendszerváltás lett volna, akkor Biszku Béla jelenleg nem a Rózsadombon egy fotelban üldögélne, hanem, ha könyörületes a bíróság, büntetése harmadolásán mostanában gondolkodnának.

Nem tévesztettem el a címet, nem cseréltem össze Biszku Bélát a szegedi születésű Apró (Klein) Antallal, akiről tudjuk, hogy Gyurcsány Ferenc „nagyapósa”, ha szabad a feleség nagyapját ekként nevezni. Hogyan kerül akkor mégis egy gyékényre ez a két férfiú? Az elszámoltatás okán. Illetve annak napjainkig való elmaradása okán.

Kommunista kutyából kapitalista kaviár

Mert ha a kommunista korszak bűneinek feltárása 1989 óta túlnyomórészt meg is valósult, a bűnösök elszámoltatása teljes egészében elmaradt. Köszönhetően a „bársonyos rendszerváltásnak”, amelyet - már 1988-ban megérezve az idők (és Gorbacsov) szavát - hazánkban maguk a kommunisták kezdeményeztek, hát olyan is lett, mondhatnám sommásan. Így aztán nemhogy nem vonattak felelősségre, de még a közéletből sem tiltattak ki, sőt, ügyesen és időben kihasználva az általuk meghozott kapitalista alaptörvényeket – elsősorban a kétszintű bankrendszerről és a gazdasági társaságokról szólókra gondolok -, maguk váltak nagytőkéssé, s többen közülük, mint Bajnai papa vagy éppen Gyurcsány, egyenesen milliárdossá. Így lett a „kommunista kutyából” ha nem is demokratikus szalonna, de méregdrága kapitalista kaviár… Térjünk vissza két bekezdés erejéig Biszku Bélához, aki a kora Kádár-kor és a középső Kádár-kor (kádári középkor?) egyik emblematikus figurája volt, a figura szó itt annak okán is találó, hogy Biszku elvtárs mentalitásában és külsejében is erősen emlékeztet(ett) Rákosi Mátyásra. Biszku az 1956-os forradalom első napjaiban, mint a XIII. kerületi pártbizottság első titkára, a pártbizottság tagjaiból, párttagokból és munkásokból fegyveres csapatokat szervezett a szabadság harcosai ellen, a megszálló szovjetek oldalán – horribile dictu ő volt hát az igazi ellenforradalmár! Belügyminiszterként (1957-61) közvetlenül irányította a forradalom utáni megtorlást, a fentebb említett Apró (Klein) Antallal egyetemben. Jelenleg kiemelt nyugdíját rózsadombi házában élvezi, szívesen elteniszezget, (déd)unokáit nevelgeti. A róla készült dokumentumfilmben, mely a mögöttünk álló hét egyik legnagyobb szenzációja volt, semmiféle megbánást nem tanúsít, sőt, kijelenti, hogy ’56 igenis ellenforradalom volt, és Nagy Imre megérdemelte, hogy fölakasztották. No, mármost, ha 1990-ben valódi rendszerváltás lett volna, akkor ez az ember jelenleg nem a Rózsadombon egy fotelban üldögélne, hanem, ha könyörületes a bíróság, büntetése harmadolásán mostanában gondolkodnának.

Leszámolás az elszámolással

A filmből, melynek címe is – Bűn és büntetlenség – igen frappáns, még csak részleteket láttam, de azok alapján kijelenthetem, a középiskolai történelemoktatásnak mindenképpen része kell legyen! Szemtől szembe találkozni a megtorlás egyik vezető alakjával, még ha filmvásznon is, segít a fiataloknak megérteni azt a kort, s az érdeklődésüket is inkább felcsigázza, mint egy még oly korrekt szöveg a tankönyvben, valahol a kétszázadik oldalon. S természetes kívánság az is, hogy a filmet minél hamarabb – majd évről évre - levetítse a reményeink szerint hamarosan megújuló közszolgálati televízió, lehetőleg ne az este tizenegy utáni műsorsávban… A kommunizmus bűnöseinek felelősségre vonásával tehát elkéstünk – sajnos leszámolhatunk az elszámolással. Mi a helyzet azonban e téren az elmúlt nyolc esztendővel? Hiszen az elszámoltatás a Fidesz-KDNP legfontosabb választási ígérete volt, nem győztek e tekintetben egymásra licitálni a Jobbikkal! (Nem véletlen, hogy a parlamentben a radikálisok időről időre ezen ügyeket meg is sürgetik.) Nos, igen gyors és egyben látványos eredményekre ne számítsunk, de amiatt nem aggódom, hogy az elszámoltatás elmaradna. Lassú víz partot mos, a magyar ügyészségek és bíróságok munkatempója pedig mindenki előtt ismeretes. Afölött viszont inkább aggódom, hogy hiába göngyölítik föl a nagy ügyeket (BKV, sukorói panama, Malév-kótyavetye, stb.), s ültetnek börtönbe arra érdemesültek egész sorát, a köz érzete mégis az lesz, hogy az elszámoltatás elmaradt. Ennek legfőbb oka a választási kampányból itt maradt túlzott várakozás. Az emberek többsége ugyanis kis túlzással úgy képzelte – s részben még képzeli - el az egész aktust, hogy majd egykori miniszterek, államtitkárok egész sora szépen, rabláncra fűzve, élükön Ferenc testvérrel és Ődemszkységével, a menet végén a tábornoki vállapjától megfosztott Gergényivel, kamerák kereszttüzében bemasírozik a gyűjtőfogházba. Nem akarnak ehhez képest egy Hagyóban maradni. Azaz csak akkor éri az elszámoltatást igénylőket teljes katharzis, ha az elmúlt nyolc év legalább egyik vezető politikusa a bíróság elé áll! Nézzük, van-e erre esély? Van. A korábban mentelmi joga mögé bújó Dávid Ibolyát és Herényi Károlyt – akik mellesleg „politikai bűncselekményt” követtek el azzal, hogy szétverték jobb sorsra érdemes pártjukat – a jövő héten már gyanúsítottként hallgatja ki a rendőrség a lehallgatási botrányban, csatlakoznak tehát Szilvássy Györgyhöz, aki szintén ez ügyben gyanúsított, s aki a Gyurcsány-éra talán legkártákonyabbja volt a másodhegedűsök közül. Bajnain Hajdú-Bét- és Wallis-ügyekben már korában is próbáltak fogást találni, akkor jogi szempotból sikertelenül, de sokak szerint a sukorói panamában vállalt szerepe miatt kerülhet inkább bíróság elé, hiszen a sajtó egy részében tartja magát az a nézet, hogy miniszterként, majd kormányfőként is ő vállalt személyes garanciát az izraeli befektetőknél a kaszinóváros minden körülmények közti megépítésére. (S itt elévüléstől sem kell tartanunk.) S akkor Bajnai és Oszkó offshore-ügyleteiről még nem is beszéltünk.

Szemkilövetés, Altus, adateltitkolás

Végezetül, de nem utolsó sorban a korszak névadójáról ejtsünk szót. Az Altus-féle ingatlanpanama-ügyekben azok elévülése miatt Gyurcsánynak szerencséje volt. A 2006-os székházostrom és a tömegoszlatások kapcsán viszont ő maga jelentette ki a nyilvánosság előtt, hogy „a szeptemberi események kapcsán a parancsokat osztogatók feletteseként” vett részt azon intézkedések meghozatalában. Ez bizony beismerő vallomás. Balsai István, akinek stábja neves ügyvédekből már fölállt, hétfőtől kezdi meg munkáját – a kormányfő személyes megbízottjaként minden elképzelhető iratot bekérhet, azokba betekinthet, akármilyen szupertitkosak is. Ettől remélik, hogy a 2006-os választásokat alapjaiban befolyásoló adateltitkolás, a költségvetési adatok meghamisításának vádja új dokumentumok csatolásával, új körülmények felderítésével immár megáll – egyszer ugyanis már elutasította ezt egy másodfokú bíróság. Mi pedig azt reméljük, hogy ha ötven év múlva Gyurcsányról forgatnak majd dokumentumfilmet az akkori ifjú nemzedékek becses okulására, nem az lesz a címe, hogy „Bűn és büntetlenség”, hanem megmarad eredeti, dosztojevszkiji értelmében.