Magyar mellény, székely himnusz

Míg az immár hivatalosan is kormányalakításra felkért Orbán Viktor a nemzeti együttműködésről, leendő kormányzása alapvetéséről ajánlott elfogadásra egy politikai nyilatkozatot, addig Bajnai György Gordon vélhetően utolsó parlamenti beszédében javuló gazdaságról, örvendetesen alakuló makromutatókról beszélt, a mellényügyi szabálysértést pedig igazságügyi miniszteri szintre emelte.

Vérmérséklet, neveltetés, jó ízlés és sokaknál politikai hovatartozás kérdése annak eldöntése, hogy a parlament alakuló ülésének eseményei közül ki melyiket tartja nagyobb skandalumnak: azt, hogy a Jobbik frakcióvezetője a betiltott Magyar Gárda egyenruhájának részét képező mellényben mondta el a képviselői eskü szövegét, vagy azt, hogy Gyurcsány Ferenc demonstratíve, elsőként vonult ki az ülésteremből a Székely Himnusz éneklése alatt. A sajtó - és nem csak a sajtó – előre borítékolható módon az előbbit kezelte valódi jelentőségénél „túlsúlyosabban”, míg az utóbbi cselekmény szinte elsikkadt. A „szavazófülkékben lezajlott forradalom” után megalakult, eszerint tehát forradalmi parlament első ülésének legfontosabb momentumai persze nem ezek voltak. Még csak a legérdekesebbek sem. Számomra a leglényegesebb üzenetet az hordozta, amikor a kamerák a képviselőket pásztázták: valahogy zömében szimpatikusabb arcberendezkedésű, bizalomgerjesztőbb karakterű embereket láttam, mint akár egy hónapja is, ugyanezen patkóban. Nem tagadom, némi elégtétellel észleltem, hogy azon 204 ember közül, aki MSZP-s és SZDSZ-es színekben az egyértelmű közakarat ellenére Gyurcsány tavaly tavaszi bukása után további egy évig fönntartotta a Gyurcsány-rendszert, alig pár tucat haraphat továbbra is nagyokat ama csodálatos épület levegőjéből. A most kezdődő parlamenti ciklus alapkérdése lesz, hogy az elmúlt húsz év legkártékonyabb politikai pártjának, az SZDSZ-nek a törvényhozásból való eltüntetése után sikerül-e a magyar közélet minden területét – nem csak a személyügyekben, hanem mentalitásban és gondolkodásmódban is – végleg „eszdéeszteleníteni”. Az összetételnél maradva: minden hódolatom a hölgyeké, de egyáltalán nem tartom tragédiának, sőt, e rendkívüli esetben kifejezetten a dolgok szerencsés alakulásának vélem, hogy a képviselők túlnyomó többsége 45 és 55 év közötti férfi. Szokták ezt meglett kornak, „középkornak”, sőt legszebb férfikornak is nevezni – az mindenképpen tagadhatatlan, hogy ennek a nemzedéknek soha vissza nem térő és meg nem ismétlődő lehetősége támadt arra, hogy („46 év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után”) végre széles és biztonságos országútra tolja ennek a jobb sorsra érdemes országnak és kedves lakóinak a szekerét. Érdekes fejlemény ugyanakkor, hogy az öt frakcióvezető közül négy a harmincas esztendeit tapossa: Lázár János 35, Mesterházy Attila 36, Vona Gábor 31, Schiffer András pedig 38 éves, azaz a „főnökök” fiatalabbak a „mezei képviselők” zöménél, de hát el is kél az energikusság, az átlagnál nagyobb munkabírás azokon a posztokon. Történt még valami, amely a nagy mellényezésben jelentőségénél kisebb visszhangot kapott: a kétharmados többség 260, illetve 267 „nem” szavazattal visszautasította mind Szigeti Péter OVB-elnök, mind Varga Zoltán önkormányzati miniszter beszámolóját, melyek a választások lebonyolításának módját fényezték. Ez az első forduló éjszakáján történtek ismeretében - amely maga volt az ünneprontás és a félkáosz – igazán konzekvens magatartás! Jellemző a mögöttünk hagyott időszakra és annak meghatározó figuráira, hogy Szigeti e plénumon sem tanúsított semmiféle önkritikát, a történtekért a felelősséget a törvényalkotókra, a leköszönő képviselőkre tolta. Néhány szó a bizottságokról. Aki végigkísérte az MSZP ez ügyben tanúsított háromnapos ámokfutását, a végén már bosszankodás helyett inkább szánalmat érzett. A 19 bizottságból hatot elnökölhetnek az ellenzéki pártok, a posztok elosztásában a két új párt viszonylagos rugalmasságot és konstruktivitást tanúsított. Nem úgy Mesterházyék. A hat bizottságból kétségkívül kettő, a nemzetbiztonsági és a költségvetési bír az átlagnál komolyabb súllyal. Az MSZP három nap alatt sem értette meg igazán: jelenlegi parlamenti ereje nem elegendő arra, hogy mindkettőt elhódítsa – ezzel párhuzamosan azt is képtelen volt eldönteni, hogy számára végső soron melyik a fontosabb. A vita a Fidesz részéről végül is akkor dőlt el, amikor – vagy provokációként, vagy kellően át nem gondoltan – a Jobbik Staudt Gábort jelölte a nemzetbiztonsági bizottság élére, akivel kapcsolatosan nyilván nem az volt az alapvető kifogás, hogy 27 éves és ügyvédjelölt, hanem az, hogy a Magyar Gárda egyik alapítója. Az elnöki és alelnöki stallumoknak amúgy inkább szimbolikus, mintsem politikai jelentősége van, minthogy - a paritásos alapon működő mentelmi bizottság kivételével – a Fidesz-KDNP szövetség a bizottságokban is kétharmados többséggel rendelkezik. Végezetül essék szó a nemzet biztonságáról is. Azt hiszem, aki e tekintetben a Vona Gáboron aktuálisan feszülő ruhadarabokat kiemelten fontosnak, egyikét-másikát pedig kifejezetten aggályosnak, a magyarság sorskérdéseit negatíve befolyásolónak tartja, nagyvonalúan megfeledkezik az elmúlt évek történéseiről. (Melyekről sokat elárul, hogy míg az immár hivatalosan is kormányalakításra felkért Orbán Viktor a nemzeti együttműködésről, leendő kormányzása alapvetéséről ajánlott elfogadásra egy politikai nyilatkozatot, addig Bajnai György Gordon vélhetően utolsó parlamenti beszédében javuló gazdaságról, örvendetesen alakuló makromutatókról beszélt, a mellényügyi szabálysértést pedig igazságügyi miniszteri szintre emelte.) Márpedig akárki akármit mond, az országban nyitott szemmel járók-kelők számára nem kétséges, hogy a legnagyobb, egyenesen két lábon járó nemzetbiztonsági kockázatot a mögöttünk hagyott esztendőben maga a leköszönő miniszterelnök és két „offshore-lovagja”, Oszkó Péter és Simor András jelentette.