A győzelem napja

A leglaposabb, de igaz közhelyek egyike, hogy 1945 után mindmáig nem tudtuk feldolgozni az 1945 előtti történelmünket. A társadalmi és politikai megosztottság egyik oka éppen a múltszemlélet és a múltpolitika. A múlt táborképző tényezővé vált az ország politikai táborosodása során.

Május 9-e a győzelem napja. A náci Németországgal és szövetségeseivel szembeni győzelem napja. A magyar történelem történetesen úgy alakult, hogy mi a második világháborúban a náci Németország szövetségesei voltunk. A győztesek így a felettünk való győzelmüket is ünneplik, aminek az a szépséghibája, hogy a győztesek nagyobbik része időközben politikai és katonai szövetségeseinkké váltak (NATO, EU), és demokratikus értékközösség köt össze minket velük legalábbis elviekben. Bár csak a német megszállás után jutottak uralomra a német nemzetiszocializmussal nyíltan rokonszenvező és Hitlerékkel elvi alapon kollaboráló erők a világháború alatt, Magyarország támadó félként már évekkel korábban kivette részét a háborúból. A leglaposabb, de igaz közhelyek egyike, hogy 1945 után mindmáig nem tudtuk feldolgozni az 1945 előtti történelmünket. A társadalmi és politikai megosztottság egyik oka éppen a múltszemlélet és a múltpolitika. A múlt táborképző tényezővé vált az ország politikai táborosodása során. Nem egyszerűen eltérő múltszemléletek vannak, ami természetes, hanem a különböző múltszemléletek az emberi kapcsolatokat is alakíthatják. A múltszemléleteket külön is formálják az aktuális politikai ellentétek, miáltal a jelenkor embere politikai, s főleg pártpolitikai okból alakítja ki képét a múltról, vagy értékeli a múltat. Világháborús szerepvállalásunk jobboldali értékelésére jellemző, hogy egyrészt működik egy torzkép és egy felelősségelhárítás: a háborúban német nyomásra vettünk részt, katonáink viszont úgy haltak meg hősként, mintha honvédő harcot folytattak volna, és a zsidókat is a németek deportálták, amihez semmi közünk nincsen stb. Ennek az itt kissé leegyszerűsített képletnek az ellentéte azonban nem működik. A jobboldalon úgy általában nem szokás szomorkodni azon, hogy – ezek szerint – akaratunk ellenére háborúba kényszerítettek minket a német nácik, hogy tíz és tízezer magyar honvéd pusztult el – ezek szerint – a náci érdekek miatt, vagy hogy százezrével deportáltak magyar állampolgárokat (polgártársakat?) a német náci megszállók. Német megszállás? Az szinte nem is létezik nemzeti problémaként ebben a problémamentessé egyszerűsített értelmezési keretben. A baloldali múltképben a felelősségelhárítást a vád váltja fel. Mintha nem is lettek volna kényszerek és kényszerpályák, mintha lettek volna sokkalta jobb és vállalható választási alternatívák. Néha úgy tűnik, az előbbiek szerint, hogy Magyarország és a magyar zsidók elemi érdeke az lett volna, ha már 1938-tól kezdve a náci Németországgal szembeni harc, háború, első vonalába zárkózunk fel. 1990 előtt a baloldali hagyományokban a doni katasztrófa halottjai áldozatok voltak, a fasizmus és a Horthy-rendszer áldozatai, ugyanakkor a túlélő honvédek, tehát az „áldozatok” 1945 utáni sorsát, hányattatásait és tragédiáit szó szerint tabusították. Mert ők fasisztának minősültek, mert őket fasisztának minősítették – a kötelező katonai szolgálatuk miatt. Ezért is deficites Mesterházy Attila győzelem napi közleménye, amiben az áll, hogy józanul kell mérlegelni, mi a teendő akkor, amikor a fasizmust megidéző eszmék fertőzik a társadalmat, amikor egyszerre üti fel fejét ismét a zsidózás és a kommunistázás. Igen, igen, de mintha ebben az országban 1945-től napjainkig nem ütötte volna fel a fejét a lefasisztázás és lenácizás, a doni honvédektől kezdve a szocdemeken át… A szovjet megszállás, Magyarország szovjetizálása és az 1956-os szovjet-magyar háború miatt érthető, ha a Vörös Hadseregről és Sztálinról alig és igen mérsékelt érdeklődés mellett árulnak könyveket, mert nincs rájuk igény. Érthetetlen ugyanakkor, hogy a magyarok országában miért szomjúhozzák a magyarok a Hitlerről, a Wehrmachtról meg az SS-ről szóló anyagokat. Miért? A turáni és a nemzetiszocialista néplélek tudatalatti azonosságában vagy önnön ostobaságunkban keresendő a válasz?