Jobboldali forradalom volt 1848-ban?

Petőfi magyar nacionalista volt és radikális, de nem volt jobboldali forradalmár. A hozzá közel álló szerveződések, mint például az Egyenlőségi Klub, az Egyenlőségi Társaság és Demokrata Klub, jobboldalinak igazán nem nevezhetők. És mit kezdjünk március 15. legendájával, Stancsics (Táncsics) Mihállyal?

Olvasom az Ajtony népe legújabb számában, hogy a 162 évvel ezelőtti nemzeti forradalmat „szélsőséges, jobboldali fiatalemberek csinálták, éhenkórász, foglalkozásnélküli tekergő jogászok, lakatosok, péksegédek és katonák”. „Grófok és parasztok, csavargó diákok és dilettáns politikusok, akik képesek voltak tüntetőleg zsinóros magyar ruhát ölteni, szakállt és bajuszt viselni csak azért, hogy magyar voltukat külsőségekben is megmutassák.” Az, hogy 1848. március 15-én jobboldali forradalom volt, egészen és merészen új értelmezése a „márciusi ifjak” cselekedeteinek. Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál, Irinyi József, Degré Alajos, Pálfi Albert, Lisznyai Kálmán, Irányi Dániel, Irinyi János, Korányi (Kronfeld) Frigyes stb. jobboldaliak voltak? Kétlem, hogy a baloldal-jobboldal fogalompár merev alkalmazása 1848-ra elősegíti a tisztánlátást, hiszen a „jobboldal” igazából majd csak az 1919-es ellenforradalom és különösen az olasz fasizmus sikerei után vált önelnevezéssé. Azok, akik antibolsevisták, antikommunisták, antiliberálisok és antidemokraták (!) voltak, és egy olyan diktatórikus (autoriter) berendezkedésben gondolkodtak, mint a Mussolini-féle korporatív állam, öntudatosan jobboldalinak kezdték nevezni magukat. Ez a jobboldali identitás egyben kifejezte a korabeli (magyar) konzervativizmussal való szembenállást is. A korabeli (magyar) konzervatívok ezért nem voltak jobboldaliak, és ezért sem ildomos történelmi régmúlt konzervativizmusát a jobboldal fogalma alá rendelni. A baloldal fogalmával annyiban más a helyzet, hogy a baloldali identitás hamarább alakult ki, mint a jobboldali. Amennyiben viszont az identitásoktól függetlenül használjuk a baloldal és jobboldal fogalmait, például az 1848-as forradalmakra, a baloldalba a radikális és republikánus demokraták sorolhatók, akiknek jelszava vala: szabadság, egyenlőség és testvériség. A korszakban elterjedt volt a „radikalizmus” fogalmának használata, és a „radikális” identitás. Radikálisok azok voltak, például a márciusi ifjak, akik készen álltak forradalmi (törvénytelen) eszközök és módszerek használatára, hogy radikális politikai céljaikat elérjék. A korabeli magyar liberalizmus és a radikálisok (revolucionisták) közötti szembenállás egyik fő oka az volt, hogy a liberálisok, például Klauzál Gábor, Csongrád vármegye liberális ellenzéki követe, a lehetőleg törvényes változtatások hívei voltak. A jobboldali radikálisok kiadványa azt a látszatot is kelti, mintha 1848-ban csak és kizárólag az „idegenek” ellen folyt volna „nemzeti” harc, minthogy – idézem - „idegen magtárba gyűlt minden magyar termés és minden munka hasznát idegenek tették zsebre”. A multik meg a globális tőke miatt érteni vélem az aktualizálást, de ez nem mentség a történelemhamisításra. A korabeli politikai palettán a „jobboldal” igazából az ellenforradalom híveire és támogatóira alkalmazható. Bár a labancok és a muszkavezetők rossz emléke él, ’48-cal kapcsolatos kollektív tudatunkból gyakorlatilag kiesett, hogy Magyarországon akkor igenis voltak támogatói a Habsburg-uralomnak, például az ún. „aulikusok”, akik a bécsi udvar konzervatív politikáját támogatták tevőlegesen is. Hiba lenne elfelednünk a konzervatív reformerek táborát, akik szemben álltak a politikai céljaik szerint radikális liberálisokkal, és hideglelést kaptak Petőfiék - Ajtony népe által kultivált – radikalizmusától. A ’48-as forradalom tehát valóban nemzeti forradalom volt, de korántsem volt az egész nemzet ügye. Ahogy minden „magyar” termés sem „idegen” magtárba gyűlt, és minden munka hasznát sem „idegenek” tették zsebre. Azok a „magyar” jobbágyok, akiknek nem „idegen”, hanem „magyar” földesuraik voltak, erről radikálisan eltérő véleményen voltak, akárcsak Petőfiék és a radikális demokraták. Petőfi magyar nacionalista volt és radikális, de nem volt jobboldali forradalmár. A hozzá közel álló szerveződések, mint például az Egyenlőségi Klub, az Egyenlőségi Társaság és Demokrata Klub, jobboldalinak igazán nem nevezhetők. És mit kezdjünk március 15. legendájával, Stancsics (Táncsics) Mihállyal? Ő például „vörös republikánus” volt! De vörös republikánusok voltak Nép-Elem és a Radical Lap című sajtótermékek szerkesztői és szerzői is. Érteni vélem a mai jobboldali radikálisok vonzódását a – szerintem – baloldali radikális Petőfihez, akinek egyik verse akár a jobboldali radikálisok hitvallásának is felfogható lenne, ha nem tudnánk, hogy ki és mikor írta valójában: „Szolgaságunk idejében minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl először zajunkkal Nagy álmából a hazát!” A radikális jobboldalon, ahol Magyarország adekvát és legitim államformájának az „apostoli királyságot” tartják, illene emlékezni arra is most, a „harmadik köztársaság” idején, hogy a radikális republikánus Petőfi megírta az „Akasszátok fel a királyokat!” című versét is: Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél, s utánok több is jön talán, Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat - Akasszátok föl a királyokat! Kaszálhatod a fűt világvégéig, Holnap kinő az, ha ma lenyesik; Tördelheted le a fa lombjait, Idő jártával újra kivirít; Tövestül kell kitépni azokat - Akasszátok föl a királyokat! Vagy nem tanúltad még meg, oh, világ, Gyülölni méltóképpen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj veszett gyülöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! - Akasszátok föl a királyokat! Szívöknek minden porcikája rossz, Már anyja méhéből gazságot hoz, Vétek, gyalázat teljes élete, Szemétől a levegő fekete, S megromlik a föld, melyben elrohad - Akasszátok föl a királyokat! Ezerfelé bús harcmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón, Itt egy falu, amott egy város ég, Százezerek jajától zúg a lég; S halál, rablás mind a király miatt - Akasszátok föl a királyokat! Hiába ömlik, hősök, véretek: Ha a koronát el nem töritek, Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? - Akasszátok föl a királyokat! Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, sohasem! Lantom s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad - Akasszátok föl a királyokat! A történelmi tényeket persze felülírhatja a szubjektív történelemtudat és hagyományteremtés. Csonka Emil például így emlékszik vissza arra, hogy Szálasi Ferenc is azonosulni volt képes Petőfivel: „A felemelő mozzanatokban gazdag, nagyszabású ünnepség után Szálasi Ferenc és kísérete megtekintette Petőfi Sándor szülőházát. Megilletődve, mélységes áhítattal léptünk be a fehérre meszelt, zsuppfedeles házikóba, ahonnan a magyar nép vágyainak halhatatlan lelkű kifejezője és harcosa indult el nagy útjára (…) Ahogy ott álltunk a kis szobában, felidéztük az innen elindult üstökös útját, küzdelmeit, eszméit, gondolatait, eszünkbe jutott, hogy ezek között mennyi, mennyi hasonlóság, azonosság van a mi igéinkkel is. Szálasi Ferenc szerint a karddal és ekével harcoló paraszt a nemzetfenntartó elem, Petőfi Sándor is úgy emlékezik meg a népről, hogy ’Egyik kezében kard, másikban az eke szarva...’ Száz és száz gondolatot találhatnánk még a nagy költő írásaiban, melyet mi is vallunk, érte harcolunk és valóra fogunk váltani”.