Nekünk Bohács kell

„Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: / Én magyarnak születtem. / Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, / Üssön csak, ostorozzon.”

Nemzeti karakter. Sírva vigadva eladom a kocsimat meg a lovamat. A Gallup WorldPoll keretében – reprezentatív mintán (ez a szófordulat hitelesít mindent) – 120 ország polgárainak tette föl a kérdést, hogy öt év múlva milyen lesz az életük. Éppen csak lemaradtunk a dobogóról. Hátulról.

Haiti, Burundi és Pakisztán lakosai setétebben, pontosabban reménytelenebbnek látják a jövőjüket mint mi. Togót nagy versenyben sikerült magunk mögé utasítani. Hozzáteszem, azóta változott a sorrend, valószínű érmesek lettünk, hiszen Haiti gyakorlatilag elpusztult (és az újrakezdés reményt ad) nálunk meg még mindig közpénzből tömi azt az ordenáré pofáját a Hagyó... Apropó újrakezdés. Kevesen tudják (én is csak hallomásból), hogy Haiti x uncia arannyal járult hozzá Szeged újjáépítéséhez! Magyarország lakosai másfél milliót tudtak kiizzadni most Haitinak. No nem unciában. Forintban. Pedig a lakossági nyilvántartásban olyan nevek szerepelnek, mint… és ide beírható az összes léhűtő tetű neve, aki meggazdagodott azon, hogy ide vezetett bennünket! Visszakanyarodva. Önök, hogy látják a jövőjüket! Mondjuk öt hét múlva vasárnap este visszük-e önfeledten, vállra véve jelöltünket át a városon, vagy savanyú képpel nézzük a képernyő sárga óceánjában azt a körzetnyi vörös pontocskát, ami egy nagy buta és öntelt hólyagot takar! Tessék választani!