December végén nyakunkba szakadtak az ünnepek, annyi pihenővel, amennyiről az ember évközben maximum csak álmodozhat. Így aztán az ünnepi teendők közepette alkalmunk volt kicsit lazítani, a szabadidő eltöltésébe belefért némi filmnézés is. Többek között egy újsütetű háborús opus, a Becstelen brigantyk is, melyről ezúttal ejtenék pár szót.
A Tarantino-féle nácivadász remake-et már korábban megnéztük moziban Emesémmel, azonban a karácsony előtti DVD-megjelenést sem lehetett kihagyni. Pláne, hogy a lemez extrái között bővített jelenetek és alternatív vágás is szerepel, illetve külön kisfilmbe összefogva a film egyik központi tárgyaként szereplő propagandafilmet. Magáról filmről végeláthatatlan hosszúságú listára való kritika és ismertető jelent már meg, ezért inkább csak benyomásokról, apróságokról írnék. A Becstelen brigantyk hűen idézi a 70-es évekbeli B-filmek hangulatát: pörgő cselekmény, sok akció, rengeteg (mű)vér, kevés tömegjelenet. És ott a jellegzetes tarantinoi ízvilág: spagetti-westerneket idéző zenék, hosszú filozófikus párbeszédek, humorral elegyített – épp ezért elviselhető – brutalitás, és ismét csak rengeteg művér. Örömteli a rengeteg német színész szerepeltetése, gyakoriak a többnyelvű párbeszédek is, sőt a kiejtésnek különösen fontos szerepe van a történetben – épp ezért érdemes eleve eredeti nyelven nézni. A Hans Landa SS-ezredest alakító Christoph Waltz alakítása valóban lélegzetelállító. A könnyed humorú, több nyelven is folyékonyan beszélő, hiperintelligens SD-tisztről folyamatosan az az érzésünk, hogy eleve mindent tud bármiféle cselszövésről, előle elbújni lehetetlen, és vélhetően a háború végkimenetelével is tökéletesen tisztában van. A második világháborúval illetve a náci Németországgal, annak működésével és az SS történetével foglalkozó szakirodalom alapján alakját valószínűleg Reinhard Heydrichről mintázhatták (akiről „Zsidóvadász” Landa a film első jelenetében szót is ejt). A nácivadász zsidó alakulat parancsnokát, Aldo Raine hadnagyot alakító Brad Pitt jeleneteit aligha lehet olyan komoly ábrázattal végignézni, mint az előbb említett osztrák színészét. Az elképesztően texasi kiejtéssel megszólaló Pitt-tet egyszerűen lehetetlen nevetés nélkül végighallgatni, pláne amikor a film vége felé, alig létező olasztudásával akarja megtéveszteni a megtéveszthetetlen Landát, aki természetesen olaszul is kiválóan beszél. A legfőbb nácivadász ráadásul teszi mindezt olyan arccal, mint akinek komoly szorulása van, és a teljes német vezérkar kiirtása helyett inkább egy jó hashajtót hajtana fel. Ismertető helyett inkább pár gondolat. Kissé fura volt számomra (mint a második világháborúval kapcsolatban viszonylag igen jól tájékozott kvázi-történész számára) a bájolgó német színésznő, Brigitte von Hammersmark (Diane Krüger) Hans Landa SS-Standartenführert (Christoph Waltz) „Herr Kolonel”-ként, Hellstrom SS-Sturmbanführert (August Diehl) „Herr Major”-ként szólította meg. Bár a megszólítások valóban az említett tisztek rendfokozatának jelentését takarják, azonban egy SS számára nem a saját rangján, hanem filmben is érzékeltetett módon lenézett Wehrmachtbéli rangon való megszólítás igencsak sértő lehetett. Ha már a rangoknál, rendfokozatoknál tartunk, szintén igen furcsa, hogy a nemzet büszkesége, a filmbéli filmben önmagát alakító Fredrick Zoller (Daniel Brühl) Wehrmacht-közlegényt (Schütze) – miután Goebbels propagandaminisztert is propagandafilm készíttetésére inspirálta rendkívüli hőstettével – nem léptették elő, ha más nem, legalább őrvezetővé. Mindezeket nem hibaként rónám fel a filmnek, semmit sem von el a mozi élvezhetőségéből, mindössze csak apró adaléknak szánom.
És ha már szóba került a nemzet büszkesége, akarom mondani a Nemzet büszkesége (Stolz der Nation). Elképesztő ötlet volt Tarantino részéről a filmben vetített filmet a Becstelen brigantyk marketing-stratégiájába illeszteni oly módon, hogy saját trailert és
honlapot kap úgy, mintha egy egészen más alkotásról lenne szó. A Nemzet büszkeségének minden a filmben felbukkanó jelenete a DVD-n egy bő 6 perces extraként megtekinthető. A legmeglepőbb, hogy e minifilmmel Tarantinonak sikerült ötvöznie saját stílusát a háborúkorabeli propagandafilmekével, melyek így egy igen furcsa elegyet alkotnak. Van benne egy rendíthetetlen német közlegény egy szál puskával és rengeteg tölténnyel egy templomtoronyban, van egy az olaszországi műemlékeket féltő, lógó állszíjas, szivart rágó amerikai parancsnok (enyhe célzás Monte Cassino szétbombázására), vannak szovjet katonák módjára tömegesen hulló amerikaiak, balett-táncosokat megszégyenítő műesések a műhalál után, guruló babakocsi (emlékeztet az Aki legyőzte Al Caponét c. film nyitójelenetére), merengő tekintet a torony padlójába vésett horogkereszt felett. Tényleg olyan, mint egy korabeli német propagandafilm. Lehetne még írni a német színésznőként bájolgó Diane Krüger, a szerepeihez mérten meglepően keveset beszélő, csendes gyilkos Till Schweiger, az egyszerű és/vagy együgyű, ámde rendületlen, „máig harcoló” német katonát alakító, a női szíveket mindig megdobogtató Daniel Brühl, az akcentusokra különösen érzékeny vájtfüllel megáldott SS-őrnagyot formáló August Diehl, vagy az elvakult nácigyűlölő, baseballütős Eli Roth alakításáról, de legyen elég annyi, hogy mindenki kiválóan hozza a ráosztott szerepet. Természetesen maga a rendező is, hiszen Tarantinon kívül más direktortól aligha várná el az ember, hogy egy, a régi B-kategóriás háborús filmek előtt tisztelgő alkotásban hosszas eszmefuttatásokat halljon mondjuk a különböző német akcentusokról, a 30-as évek német filmgyártásáról, vagy éppen a náci-/zsidóvadászat filozófiájáról. Hosszasan lehetne még méltatni a Becstelen brigantykat, de nem akarok poénokat lelőni, és az a legegyszerűbb, ha mindenki maga fedezi fel a tarantinoi mozik egyedi szépségét.
