ÚjévBlog

Nem teszek többet ilyet. De. Lefogyok. Nem. Lerakom, elrakom. Azért csak elérjem, ha kell. Többé nem megyek. Jövök. Kiszállok. Átülök. Visszaadom… izé, kevesebbet veszek el. Szeretek. Aztán mégsem felejtek: szemetek…

Na, valahogy így őszinte tagságunk ebben a nagy, magyar klubban az újévi fogadalmakkal is. Engem egy letargia vezetett e felismeréshez. Nem elég, hogy nem tartjuk be ígéreteinket, hanem hazugságainkkal egész rendszereket építünk ki, és ehhez önigazolásokat is gyártunk, ami visszanyúl, simogat, megpaskol, barackot ad buksinkra: jól van töki, így kell ezt, hogy is lehetne másként. Az eredeti kárpát-medencei „feedback”. Ez is hungarikum apukám, ha tetszik, ha nem. És erre a szomorú felismerésre a karácsonyi pihenésből, az évi négynapnyi szabadságomból hazatérvén döbbentem rá. Megjártam az egykori dunántúli bányavárost, Budapestet, a Pilist. Végre kiléptem a kettes számrendszerből, s rögtön befaltam két könnyed, vidám kis regényt, figyeltem a tájat, sétáltam, gondolkodtam, és vezettem vagy ezeregynéhány kilométert. A kohók szürreális tölcsérjei, mint valami űrszobrok meredtek hidegen, az autópályákon az ünnepek alatt is szalad az időkerék, a főváros budai határában alig akadt parkoló a három gigaáruház előtt, holott mi csak egy pohárkészletért… na, ja. Szóval úgy tűnt él mindenki, nem is kérdés - de mit, s ez már bizony kérdés. Aztán amikor a szegedi téglagyár romjait elhagyva, még egy-két sörért és kimondhatatlanul gyanús kenyérért betértünk a bajai úti nagy élelmiszerizébe, nos akkor az e tárgyra fókuszált, görbe írásjelszerű célszószerkezet ismét a szemeim elé kúszott: mit. Mit is élünk? Aztán gondoltam, e kérdésből az is megfejthető, hogy mi Magyarország, mert utazásom alatt igazából nem sikerült meghatároznom. Azt írja valamelyik szentkönyv, valahol (pontos vagyok ám), hogy minden léleknek van egy égi neve, amely az igazi valóságában határozza meg őt. Egybefoglalja sorsát, tulajdonságait, minőségét. A lélek igazi nevéhez itt, a mi nyelvünk segítségével csak szimbólumokkal közeledhetünk. Mi lehet Magyarország neve? Talán a következő mondat. A vörös kitüntetésektől díszes ruhába öltözött nagyapa a megrakott terepjáró kormányát görcsösen markolja, miközben a kocsiban háromgenerációs család énekel, játszik, s ő épp egy gyalogátkelő előtt még erőteljesebben tapos a gázba, félrecsapja a kormányt, hogy átérjen a babakocsit toló anyuka előtt, miközben megfogadja, hogy most utoljára, és már csak ezt az egyet…