Szabadon, mint a madár

Városunk nagy madara, a fősas megmondta, amit meg kell mondania ilyenkor, ha fújnak a böjti szelek, amik – a népi bölcsesség szerint – nem jót jelentenek. Fogást keres rajta mindenki, ki innen, ki a másik oldalról.

Mondják: döglött sasnak ne cibáld a farktollát, főleg akkor ne, amikor még a vászontarisznya kulcsa a zsebében lapul. Mert most osztás van, osztás minden szinten. Osztogatnak, hiszen hol belterületi utat burkolnak le szorgalmas kezek egy nap alatt oly serényen, hogy még a csatornafedőket is nehéz bitumenburok fedi, hol iskolai látszatfelújításokon serénykednek a nyolcadrangú alvállalkozók éhbérért, hol pedig hagymázas „fejlődik Szeged” álmokat fújnak a belváros falára. Mikor merről fúj a szél. Most tőlük fúj, mert nekik erősebb a ventillátoruk. Csak a csapágy egy kicsit nyikorog. „Elkurták” a pedagógusokat, a nyugdíjasokat, a kisgyermekeseket. Mindenkit, akit eddig magukénak tudtak. Ki maradt akkor még életben, melyik az a madár, amit még befoghatnak? Dobálják a sarat mindkét oldalról egymásra, de még csak homokozó lapáttal, mert a szívlapát majd csak tavasszal kerül elő. Akkor a sár mellé még egy „z” is kerül, az ékezetet meg leveszik, de az eredményből jut bőven mindenkinek. Csak a kismadaraknak nem jut semmi. De röpüljünk, nyomjuk az ikszet valahová. Ha kell, „meggyőznek” látszatfejlődéssel, ha kell meggyőznek, mert már tele van a csuprunk, de nem mézzel, ha kell, meggyőznek, mert bundát váltanak. Miért kellünk mi mindehhez? Adónk miatt nem, mert már azt sem fizetünk. Nem mintha nem akarnánk, csak hát nincs miből. Kifelé mutogatnak bennünket, mint egy kirakati babát, akinek elől szép ruhája van, de hátul bizony ki van a műanyag segge. Lehet rohangálni Brüsszelbe, Washingtonba, Moszkvába fontosságunkat bizonyítandó, mégis önnön csekélységünk mocsara húz le bennünket egyre mélyebbre. A sírba senki nem tud belevinni egyetlen egy villát se – persze ha nem ötágú és ettünk vele –, senki nem luxuskocsin hajt át a túloldalra, mert arra ott a megfelelő csónak és kezelője, szemfedőként a pénzkötegek marha szarul mutatnak. Akkor mire ez a nagy kaparás? Mert most jó nekik? De meddig? Az elmúlt húsz év történelemkönyvébe nem sokuk fog bekerülni, persze nem is ez hajtja őket. De akkor mi? Hát biztosan nem MI hajtjuk. Mert mi szabadok vagyunk, mint a madár, csak a kalitka nagy. A kulcs pedig pillanatnyilag náluk van. De a zár már rozsdás, a madarak pedig igencsak nyugtalanok, mivel más, környékbeli kalitkákban nem így megy a szárnyalás. Persze ott is megvannak a rácsok, de azok csak innen nézve vastagok. Nálunk olyan a rács, hogy nincs is közte rés, s így a kismadár még át se tud rajta nézni. Vagy ha át is lát, csak szegfűszínes „varázsszemüvegen” keresztül nézheti a valóságot. A madár pedig tojik ezt-azt, mikor mit, és tojomány pedig készítőjéhez hasonlóan repülni is képes, ha nem önmagától, akkor némi segítséggel. Csak nem mindegy, hogy melyik találja el a kalitkát birtoklót. Lehet törvényeket hozni a tollruházatról, lehet ostoba szabályokkal regulázni a seregélyeket, a verebeket, a galambokat. A sast is utoléri a végzete, főleg ha nem érti meg az idők szavát és a nagy vörös sárkányt akarja utánozni. Csodálatos a mi kalitkánk, csak nehogy valaki is értse rajtunk kívül a csiripelésünket. Így is rajtunk röhög a fél világ, és mi lenne, ha még meg is értenék? De sikeresek vagyunk, mert azt mondják nekünk a fősasok. Igen, sikeresek az itthoni madarak, a nagy sasok, karvalyok, de a kis pintyek, a verebek serege, a szelíd szürke galambok sora bizony nem kap a tiszta búzából, csak az ocsú jut nekik. „Elég ez, hiszen tojnak ők annyi tojást, ami nekünk is elég” – mondja az aktuális fősas és csapata. De tojunk majd tavasszal mást is, csak győzzék lapátolni! Szabadok vagyunk, mint a madár, már húsz éve, csak a kalitkánk nagy. Láttunk már karón varjút, és láttunk már döglött sast is. Egyik sem szép látvány, bár a varjúnak legalább van esze, a sas fején meg ott a piros sipka. Nem érti, hogy menni kellene neki, de jó messzire, mert bár magasan repül a sas, és alulról a verebek számtalan serege, azért mégis a veréb az úr! Én kérek bocsánatot Petőfi Sándortól, az előző kicsavart verslábért, és mindazért, amit a csőrünkbe kaptunk eddig, és hagytuk, hogy így legyen.