Bajnai még éhes

Előrehozott választásokról való erő nélküli vízionálás folyt egészen a közelmúltig, miközben a magyar társadalom és közélet valamennyi ismerője tudta, Gordonka ki fogja tölteni a fennmaradó ciklust, hogy az engedelmesen tűrő nép nyakán csücsülve megvalósíthassa üzleti tervét.

Kölyökarcú miniszterelnökünk, Bajnai Gordon kormányfői színre lépése egy valamiben különbözött rendszerváltás utáni elődeitől: személyével kapcsolatban semmiféle komoly társadalmi várakozás nem volt. A kölyökarcúról mindenki tudta, honnan jött, mit csinált, hány embert kergetett öngyilkosságba és mik a szándékai. Ehhez képest a jobboldalon – immár nem először, és félő, nem utoljára – a politikai elhülyülés jelei mutatkoztak. Előrehozott választásokról való erő nélküli vízionálás folyt egészen a közelmúltig, miközben a magyar társadalom és közélet valamennyi ismerője tudta, Gordonka ki fogja tölteni a fennmaradó ciklust, hogy az engedelmesen tűrő nép nyakán csücsülve megvalósíthassa üzleti tervét. Céljaikból nem is csináltak titkot, hiszen még újsütetű miniszterelnökként (történelmileg nézve nem sokkal régebbi sütetű milliárdosként) énekelte teli torokkal a Magyar Szarkák Pártjának kongresszusán az Internacionálét, önmagukat éhes proletársereghez hasonlítván. Utcán, tereken járva-kelve érdemes belefülelni balos ismerőseink mondókájába. Az általános elbizonytalanodásuk és önbizalomvesztésük közepette egy kis szélsőjobbosozásra, obánozásra még futja, de egy elem menthetetlenül kiveszett a köztéri suttogóból: ezek jobbak, mert már összelopták magukat, többet már biztos nem fognak lopni, mint az „éhesek.” Nos, aktuális nagyjaink a jelek szerint mégis úgy gondolták, a soknál jobb a több, és áldatlan ténykedésükkel ezt eredményesen tudatosították a magyar társadalom egészével saját híveikig bezárólag. Van egy frappáns mondás, miszerint nincs unalmasabb a tegnapi újságnál, és nincs érdekesebb a tegnapelőttinél. Ennek szellemében ütöttem fel minap a Kapu című folyóirat 2006 áprilisi számát, ahol - reméljük - az utolsó MSZP-s választási győzelmet elemző Siposhegyi Péter máig érvényes sorai olvashatók. „A mieinknek egyetlen esélye van, ez pedig a mohóság. Az, hogy a pocsék helyzetben lévő magyar gazdaság megsegítése helyett önmaguk megsegítésére fordítják a honi mércével mérve hatalmas összeg nagyobbik részét (az uniós támogatásokról van szó – A. G.), azaz népiesen mondva fejlődőképes tolvajainknak ez a tétel sem jelent nagyobb gondot. Bízom bennük, hiszen fejlődőképesek. Soron kívüli Zsiguli-kiutalással kezdték, most meg ott tartanak, hogy minden további nélkül képesek eltüntetni néhány százmilliárdot. Innen már csak egy lépcső a tüntetendő ezermilliárd. Ebben az esetben akármi is megtörténhet. Ami még eladható azt eladják, nem baj, ha olcsón, a lényeg, hogy az olcsó eladásért járó jutalék méretes legyen, az pedig épp azért méretes, mert olcsón adják. Nemzethalál? Katasztrófa? Á, dehogy. Érdekük a nemzetnyi beteg életben tartása. A zsebmetszőnek létérdeke, hogy alanya rendelkezzen valamennyi ellopható pénzzel, és legyen elég egészséges ahhoz, hogy felszálljon a villamosra, ahol aztán ő jól megkopasztja. Katasztrófa után nincs kit meglopni. Hitel mindig akad, az emberek meg életben tartogatják a következő eladni valót. A nemzeti vagyon nem ürül ki soha egészen, hiszen folyamatosan termelik. Majd eladja a tulajdonos, és jön egy másik. A lényeg, hogy a jutalékosok jól járjanak. Épülnek az utak? Jó nekünk? Hogyne lenne jó. Jobb a jutalékosoknak? Röviden ennyi az ő programjuk, ennyi a várható teljesítményük, ennyit produkál majd Veres és Kóka, Lamperth és még ki tudja kicsoda.” Negyven hónapja írt sorok.

Andocsi Gáspár