Farral a lónak

A Szegedi Tükör című kiadvány legutóbbi számában olvashatjuk a Botka Lászlóval készült interjúban, hogy a polgármester szerint mégsincs akkora gazdasági válság, ha a szegediek egy részének legfőbb problémája, hogy egy szobor néhány méterrel odébb – lehet, hogy idébb (attól függ ugye, hogy hol állunk) – kerül.

Hogy hány szegedi polgár esett el a harmadik szegedi honvéd huszárezred katonájaként az első világháborúban, azt hagyjuk. A kommunizmus negyven évéből és az elmúlt hét esztendőből levonhatjuk a következtetést: a baloldalt a nemzeti emlékezet és kegyelet kevésbé érdekli. (Talán egy kivétel mégis van: Ságvári Endre, de róla inkább ne is ejtsünk szót.) Az özvegyek, a kicsi árvák, a síró anyák tehát nem érdekesek, csak a méterek és a válság. Hát akkor a méterekről és a válságról. A jó tíz éve renovált szobor „fölújítása” nyilván több millió forintba kerül, az új talapzat (rajta a több ezer betűvel), a daru, a szállítás szintén nem lehet olcsó. Bárki, aki csak egy fürdőszoba-fölújításon is átesett már, tudja, mennyibe kerülnek ezek a dolgok (és akkor még a kád arrébb sem került méterekkel). Szóval: tessék csak irigyelni a szegedi polgárokat. Hiszen válság idején, a növekvő munkanélküliség és a tömeges eladósodás napjaiban a szegedi adófizetők pénzéből – különösebb racionális ok nélkül – szobrokat szállítgatnak ide-oda. Mert pénz ugye van, a válságot meg úgysem érzi senki…