Az Antall-kormány mítosza

Nemcsak Antall József és az Antall-kormány tevékenysége volt dilettantizmussal terhes, hanem az Antall-ellenes jobboldali ellenzéké is – MDF-en belül s kívül egyaránt.

Rendszerváltó mítoszok című írásában

(SZEGEDma, augusztus 26.) Miklós Péter egy szakmailag és politikailag rendkívül fontos kérdést feszegetett. Az én olvasatomban azt, hogy a magyar történelmi emlékezet az 1989-es rendszerváltással kapcsolatban (is) mítoszokkal terhelt. A mítosz fogalmának több jelentése van, de mindegyikben többé-kevésbé közös az, hogy részigazságokra alapozódnak. Véleményem szerint igazság van abban, hogy a szocializmus bukásában tevékeny és pozitív szerepe volt az állampárt bizonyos csoportjainak (a népi baloldal, a reformkörösök és a többiek), vagy hogy szerepet játszottak a rendszerváltozás előkészítésében, ezért szerintem valamifajta ellenmítosz lenne ennek tagadása. Amikor azonban a rendszerváltás (szocialista) mítoszáról vagy mitizálásáról beszélünk, a hangsúly a rendszerváltásról szóló (szocialista) elbeszélés igazságelemeiről átkerül a valótlan, hamis elemekre. A rendszerváltásról szóló elbeszélésből a rész- és féligazságoknak a valótlanságokkal és hamisságokkal való egybegyúrásával úgy lesz mítosz, hogy az így előállt ideologikus terméket a kollektív (nemzeti) emlékezet tárgyává teszik. A rendszerváltásról szóló mitikus politikai elbeszélések (narrációk) szocialista netovábbja az a propagandisztikus állítás volt, amiért is hozzászólok Miklós Péter írásához, hogy a szocialisták hajtották végre a rendszerváltást. Ez a minden más politikai szereplőt kizáró, ezért abszurd elbeszélés a rendszerváltás tizedik évfordulóján, 1999 tájékán volt bevett a szocialisták körében, főleg Horn Gyula révén. És azok után, hogy 2001-ben Németh Miklóst mint „első magyar Tony Blairt” elgáncsolták a szocialista miniszterelnök-jelöltségtől, Pozsgay Imre után Németh is szinte kiretusálódott a szocialista emlékezetből, hogy a vasfüggönyt átvágó Horn Gyula képe uralja a képzeletbeli festményt. (Az MDF idevágó lakiteleki mítoszából is kiszorult egy időre Pozsgay, főleg amiatt, hogy Bíró Zoltánnal az Antall-kormány ellenzékeként hozták létre a Nemzeti Demokrata Szövetség nevű pártot 1991-ben.) Az 1999-es mitikus visszaemlékezések sajátossága volt az, hogy az antifideszes szövetséget alkotó MSZP és SZDSZ korifeusai külön-külön adták elő a saját, de egymással ellentétes mítoszaikat a rendszerváltásról, amiknek középpontjában az állt, hogy melyik fél volt „a” rendszerváltó, avagy melyikük volt „igazi” rendszerváltó. Ha mégis egymás mellé kényszerültek egy tévéstúdióban, el is beszéltek egymás mellett. Az Antall-kormány cikkem címében megelőlegezett mítoszát a Miklós Péter írását követő hozzászólások okán tartom érdemesnek tárgyalni, mert azokban visszaköszönnek az elmúlt bő másfél évtized jobboldali mítoszai. Sajnos a békés átmenet nagy kár volt, az egész elvtársi állomány átmentette magát (…) egy véres átmenet jobb lett volna, nyilvánosságra hozva az összes ügynök és besúgó nevét, kizárni a közéletből minden egykori elvtársat stb. – írja az egyik hozzászóló. Egy másik szerint kérdés, hogy ápolhatjuk-e még a “békés átmenetet biztosító” Antall-kormány jobb- és baloldal által egyaránt táplált mítoszát. És egy jogos kérdés: „A jelenlegi ’baloldal’ miért tartja diplomatikus becsben az Antall-kormányt?” Kezdjük a végén. Az MSZP-ben 2002 után kezdték el becsben tartani Antall Józsefet. Igen egyszerű okból: az Antall-kultuszba menekülő Dávid Ibolyaék szakítottak és szembekerültek Orbán Viktorékkal. Harcuk egyik eszköze volt a Fidesz jobboldaliságának és konzervativizmusának megkérdőjelezése. Ez kapóra jött a kormányoldalnak, amely ideológiai támadások sorával igyekezett bizonyítani, hogy a Fidesz radikális vagy szélsőjobboldali. A játszma átlátszó manővere volt, amikor Kozák Gyula (SZDSZ) a baloldali Avar János MSZP-közeli lapjában, a Vasárnapi Hírekben arról értekezett, hogy még a kereszténynemzetiek is kultúrfölényben vannak a Fidesszel szemben, s fordulnak el utálattal Orbán Viktortól. Kozák annak ellenére dicsőítette a kereszténynemzetieket, hogy Antall József kormányzása idején ő és elvbarátai többek között éppen a kereszténynemzeti gondolat miatt támadták Antall, minthogy az ő értelmezésükben a kereszténynemzeti gondolat lényege a kriptofasiszta antiszemitizmus. A „békés” és a „véres” átmenetet illetően direkt nem akarok moralizálni a „véres” átmenetről, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy 1989-ben az akkori ellenzék akkor sem gondolhatott forradalomra (véres átmenetre), ha akarta volna is azt. Egyszerűen nem volt „forradalmi helyzet”. A negyven év alatti korosztályoknak ez legfeljebb tanult igazság, az idősebbek pedig tessenek visszaemlékezni 1989-re. De senki ne essen a voluntarizmus (az akarat kultiválásának) csapdájába, mert ha az akkori ellenzék akart volna is forradalmat, a nép nagy többségétől idegen volt minden radikalizmus. (Az, hogy a nép mit akart vagy nem akart akkor, és milyen volt a politikai beállítódása, külön kérdés.) A nép részéről nem volt forradalmi helyzet, sem az 56-os forradalom, sem a 19-es ellenforradalom nem lebegett a szemek előtt. Ezért Antall Józsefnek igaza volt utóbb, ami miatt máig támadják őt, amikor azzal vágott vissza bírálóinak, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Tetszik, nem tetszik, Magyarországon nem csak hogy 19-es vagy 56-os forradalmi helyzet nem volt, de a közállapotok még a csehszlovák szintet sem érte el. Prágában a Vencel téren több százezres tömegtüntetéseket tartottak, és a nép mindenütt tömegesen aktivizálódott. Ha az átmenet békés jellege kifogásolható is, az nem Antall személyes hibájára vagy bűnére vezethető vissza. Az, hogy létezik a posztkommunistáknak „megtévesztve, naivan, bután-butuskán, álkeresztényen, vagy akár kollaborálva teret biztosító” Antall-kormány felelőssége, mert – úgymond – előkészítették s teret adtak „a hornizmusnak, a békesizmusnak, a gyurcsányizmusnak, és a bajnaizmusnak”, véleményem szerint megintcsak részigazság. Azért mert itt egy hosszú cikksorozatot igénylő terjedelemben kellene szólni, nemcsak Antall József és az Antall-kormány hibáiról, hanem általában az MDF-éről, Torgyán Józseféről és a kisgazdákéról stb. Nem csak Antall József és az Antall-kormány tevékenysége volt dilettantizmussal terhes, hanem az Antall-ellenes jobboldali ellenzéké is – MDF-en belül s kívül egyaránt. A jobboldali politikai tudásnak napjainkban is éppen az a gyengéje, hogy politikai vereségek után behunyja szemét a tények előtt, lemond a gondolkodásról, és keresi másokban az okokat, hogy bűnbakot találjon, és a felelősséget önmagáról elhárítsa. Mivel egyébként is közeledik az évforduló, zárásképpen azt javallom, hogy meditáljunk el azon, mi lett volna, ha 2006. szeptember 22-én félkegyelműek nem ostromolták volna meg félkegyelmű módon a tévészékházat, hanem a „forradalmárok” mondjuk „csak” azért tettek volna, hogy rövid időn belül lehetőleg többszázezres tüntetéssé nője ki magát a spontán demonstráció, mert elégedetlen emberek tíz és tízezreit csábítja a demonstrálók elszánt, radikális, de mégis kulturált fellépése - mint Prágában 1989-ben. Mert nemcsak a „békés” választásokon, hanem a „véres” vagy „vértelen” forradalomban is a többség hozzáállása a döntő.