Diktatúra és lángos - A köztünk élő Kádár János

A hátradőlő és kiváró, a kiszámíthatóság illúzióját szinte a végtelenségig őrző kádári emberekben olyan tudati struktúrákat alakítottak ki a Kádár-érában - az oktatási rendszeren, a médián, a kulturális és művészeti élet tendenciáin stb. keresztül -, amelyekre építve az állampártból egyszeriben demokratikus szervezetté alakult MSZP sikereket érhetett el. Nyilván az egyre töpörödő SZDSZ is hasonló megfontolásból ragaszkodott nagyon az oktatási és kulturális élet irányításához.

A huszadik századi magyar történelem nem szűkölködik vitatott életpályákban, nehezen megérthető és magyarázható politikai életutakban. Különösen igaz ez az 1945 utáni időszakra és a kommunista diktatúra négy évtizedére. A második világháborút követő koalíciós években politikai szélkakasok is szép számmal bukkantak föl: elég csak az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon győztes polgári Független Kisgazdapártra utalni, amelynek soraiból - egyéni érdekből, karrier- és hatalomvágyból - például Dobi István, Ortutay Gyula vagy Balogh István páter lettek a kiépülő kommunista diktatúra kiszolgálói. A Rákosi-, majd a Kádár-rendszernek pedig nagy szüksége volt az egykori kisgazda, parasztpárti vagy szociáldemokrata „társutasokra", akik egyrészt politikai támogatást biztosítottak, másrészt legitimáló faktorként hatottak, tudniillik közéleti jelenlétükkel azt a látszatot keltették, hogy a politikai struktúra plurális és kvázi demokratikus. Nemcsak az egykori szociáldemokratákból vagy kisgazdákból lett kommunisták és népfrontosok jártak be érdekes, kanyarokkal teli politikai utat, de az 1945 utáni Magyarországot meghatározó Kádár János is. A bizonytalan családi háttérrel és illegális kommunista múlttal egyaránt rendelkező Kádár a háború lezárultával hamar bekerült a politikai vezetésbe: parlamenti képviselő, miniszter lett, a kommunista párt irányító közé tartozott. Életének érdekes - a diktatúra mechanizmusára roppant jellemző - momentuma, hogy 1949-ben belügyminiszterként részt vett a Rajk-per előkészítésében, két évvel később pedig ő maga vált koncepciós per áldozatává és került börtönbe. 1956 után a nevével fémjelzett korszakban az ellentmondások csak tovább növekedtek. Kádár ugyanis 1956. október 30-án még Nagy Imre forradalmi kormányában volt miniszter, pár nappal később viszont mint a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke tűnt föl (a biztonság kedvéért megszálló szovjet csapatokkal). Szimbolikus lehet, hogy halála napján 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság a Nagy Imre-perben hozott ítéleteket törvénysértőnek mondta ki, s hatályon kívül helyezte. Kádár János - politikai pályájának ambivalenciája és történeti szerepének megítélése körül zajló viták ellenére - napjainkban is népszerű. Erre példa, hogy egy másfél évvel ezelőtti közvélemény-kutatás szerint az ország gondjainak megoldására - Széchenyi István és Kossuth Lajos után - a harmadik legalkalmasabbnak vélték (negyedikként a haza bölcse, Deák Ferenc követte). Kádár népszerűségének oka, úgy vélem, magával a Kádár-korszakkal magyarázható. A szovjet csapatok által megszállt kádári Magyarországon az elnyomó gépezet maradt ugyan a régi (a besúgóhálózattal, a rendőri erőszakkal, a társadalmat beszövő állampárti kontrollal, a szabadságjogok korlátozásával és a többivel), viszont biztosítani tudta a kiszámíthatóságot. Ezzel megteremtette saját embertípusát, amelyik megkötötte a diktatúrával a kisebb-nagyobb kompromisszumát (szájíze és erkölcsei szerint), s míg némelyek harcoltak a béklyók ellen és szenvedtek, addig a homo kadaricus hátradőlt és kivárt. A hátradőlő és kiváró, a kiszámíthatóság illúzióját szinte a végtelenségig őrző kádári emberekben olyan tudati struktúrákat alakítottak ki a Kádár-érában - az oktatási rendszeren, a médián, a kulturális és művészeti élet tendenciáin stb. keresztül -, amelyekre építve az állampártból egyszeriben demokratikus szervezetté alakult MSZP sikereket érhetett el. (Nyilván az egyre töpörödő SZDSZ is hasonló megfontolásból ragaszkodott nagyon az oktatási és kulturális élet irányításához.) S hogy meglássuk, az MSZP - a pártvezetés gyakori tiltakozása ellenére - lehetne Kádár János pártja is, elég csak arra gondolnunk, hogy első elnöke Nyers Rezső volt, aki 1956-ban a forradalom előtt a diktatúra minisztereként, a szabadságharc leverése után pedig Kádár kabinetjében kormánybiztosként tevékenykedett. Kádár János szellemisége mindennapjaink része és az iránti érzett nosztalgia nemcsak a politikai színterén figyelhető meg, ahol a Thürmer Gyula vezette Magyar Kommunista Munkáspárt gyakran zászlajára tűzte az egykori pártvezetőt, de az elmúlt években több nagyszabású könyv (Huszár Tibor és Moldova György munkái) jelent meg róla, s pályájáról és utolsó beszédéről dokumentumfilm készült (ebből Kornis Mihály később kötetet állított össze). A szubkultúrák világában is jelen van Kádár személye. A Hétköznapi Csalódások dalában például - még egy történelmi analógia - Hunyadi Mátyás királlyal kerül párhuzamba, a refrén szerint ugyanis „meghalt Kádár, oda az igazság". A Burzsoá Nyugdíjasok számában „száz forint a hideg lángos, gyere vissza Kádár János!", a végkifejlet pedig letargikus: „Nyugdíjasnak nincsen lángos, nem segít már Kádár János!"