Beneš, Slota és a monoklis magyarok

Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) elnöke többek között lovasbohócnak nevezte a magyar államot megalapító Szent István királyt, de az egykori szocialista külügyminisztert, Göncz Kingát is meglehetősen dehonesztáló jelzőkkel illette. Nemrégiben a nyilvánosság elé került, hogy a szlovák politikus 1979-ben egy nőnapi ünnepségen úgy megvert egy magyar nemzetiségű raktárost, hogy aztán egy hétig kórházi ápolásra szorult. „Arra, hogy ennek a magyarnak monoklit csináltam, büszke vagyok" - mondta a bíróságon Slota.

A magyarság és a szlovákság kapcsolatai évszázadosak és mélygyökerűek, ugyanakkor ellentétektől egyáltalán nem mentesek. A szlovákok kulturális, nyelvi és területi autonómiaigényüket már a tizenkilencedik századi magyarországi politikai életében is megfogalmazták. Ennek egyik legékesebb megnyilvánulása volt, az 1848/49. évi magyar forradalom és szabadságharc, amelynek liberális politikai elitje abban bízott, hogy a polgári szabadságjogok biztosításáért cserében a Magyar Királyság területén élő nemzetiségiek - szlovákok, szerbek románok - támogatják a szabadságmozgalmat. Az említett nemzetiségek azonban inkább a hagyományos rendi keretek között igyekezték megszerezni törekvéseikhez a támogatást, s ezt nem a pesti magyar politikusoktól, hanem a bécsi Habsburg-dinasztiától várták. A huszadik század elejére - különösen az első világháború éveiben - megjelent az akkor már csehszlovák politikai gondolkodásban az elem: a (csehszlovák) nemzetállam létrejöttének legfőbb akadálya a magyarság. Edvard Beneš már 1916-ban, párizsi emigrációjában megfogalmazta Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot című munkájának ötödik fejezetében, hogy a magyarság a tizenegyedik század óta elnyomásban tartja a Kárpát-medencei szlávokat, akiket erőszakkal magyarrá akar tenni. A fejezet zárógondolataiban így fogalmazott a későbbi csehszlovák államfő: „Nem csak meg kell semmisíteni Ausztriát, hanem először le kell választani róla Magyarországot, a magyarokat és a németeket el kell választani egymástól, csak az általuk lakott területeket szabad meghagyni nekik és fel kell szabadítani a szlávokat." Az etnikai alapú konfliktusok a második világháborút követően még jobban fölerősödtek. Beneš - immár mint visszatért köztársasági elnök - 1945. augusztus 2-án bocsátotta ki a 33/1945. számú dekrétumot, amely a magyarokat és a németeket megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól. 1945. október 1-jén lépett hatályba a 88/1945. számú elnöki dekrétum, ami alapján a tizenhat és ötvenöt év közötti férfiakat és a tizennyolc és negyvenöt év közötti életkorú nőket közmunkára lehetett kirendelni lakóhelyüktől távol eső vidékekre is (ez képezte később a magyarok tömeges, Cseh-, illetve Morvaországba történő áttelepítésének jogi alapját). 1946 nyarán a csehszlovák hatóságok megkezdték a reszlovakizációt, „visszaszlovákosítási kampányt". A magyarokat választás elé állították: vagy szlováknak vallják magukat és visszakapják állampolgárságukat, vagy el kell hagyniuk szülőföldjüket. Ennek következtében közel négyszázezer - többnyire szlovákul nem vagy alig értő - magyar vallotta magát szlovák nemzetiségűnek. Néhány járásban azonban (például a komáromiban és a párkányiban) a kampány nem érte el a várt hatást. Erről a vidékről magyarok tízezreit telepítették erőszakkal Csehországba, elsősorban a korábban németek lakta térségekbe - ezzel próbálva megbontani magyar kisebbség területeinek zárt tömbjellegét. A helyzet megoldására - pontosabban a népességmozgás szervezetté és ellenőrizhetővé tételére - a magyar és a cselszlovák kormány lakosságcsere-egyezményt között 1946 februárjában. Ennek értelmében ahány magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre, a csehszlovák kormány annyi felvidéki magyart telepíthetett ki. A szlovákiai magyarellenességnek az állam 1993-as létrejötte után is vannak jelei. Elég csak Malina Hedvig brutális megverésére, vagy a tavalyi magyar szurkolók elleni dunaszerdahelyi rendőrtámadásra utalni. Sőt a magyarellenesség a politika világában is megjelent. Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) elnöke többek között lovasbohócnak nevezte a magyar államot megalapító Szent István királyt, de az egykori szocialista külügyminisztert, Göncz Kingát is meglehetősen dehonesztáló jelzőkkel illette. Nemrégiben a Markíza televízió műsorából, illetve az emiatt megindított per anyagából nyilvánosság elé került, hogy a szlovák politikus 1979-ben egy nőnapi ünnepségen úgy megvert egy magyar nemzetiségű raktárost - aki magyar dalokat játszott, illetve állítólag meglökte őt -, hogy aztán egy hétig kórházi ápolásra szorult. „Arra, hogy ennek a magyarnak monoklit csináltam, büszke vagyok" - mondta a bíróságon Slota. A szlovák politikában tehát hagyományai, s jelenkori gyakorlata is van a magyarellenességnek. Szlovákia 2004 májusától az Európai Unió tagja, 2009 januárja óta pedig az euróövezet része. Csakhogy a - Beneštől és Slotától tapasztalt - nemzetiségekkel szembeni türelmetlenség és az etnikai alapon való megkülönböztetés a harmadik évezred európai politikai kultúrájában vállalhatatlan, s a nemzetiségi konfliktusokkal terhelt kelet-közép-európai régióban az itt élő kis népek együttműködési stratégiáira nézve kifejezetten veszélyes.