A múltat végképp eltörölni?

Úgy vélem, nem túlzás elvárnunk az arra illetékesektől olyan városfejlesztési koncepció kidolgozását, amelyben az emlékmű és sétálóutca egyaránt megfér úgy, hogy a szobor a helyén marad. Nemcsak az első világháborúban elesett szegediek emlékezete diktálja ezt, de a józan ész is. A pénzügyi válság napjaiban (amikor több ezer szegedi munkahelye, megélhetése van veszélyben) több millió forintot kiadni egy szobor áthelyezésére fölösleges és magyarázhatatlan luxus.

A szocialista munkásmozgalom közismert dala az Internacionálé, amelynek egyik strófája sokunknak fülébe csöng még: „a múltat végképp eltörölni". Természetesen a vers szerzője, Eugene Pottier elsősorban inkább a tőkés világrendre, a vadkapitalizmusra s a munkást rabszolgasorba és nyomorba döntő politikai és gazdasági mechanizmusokra gondolt, mint a kulturális és történeti hagyományokra. Persze a huszadik században sorra kialakuló kelet- és közép-európai kommunista diktatúrák fönnállásuk alatt bizonyították, hogy mindent el akarnak törölni a múltból. Kivagdosták a könyvekből a nemkívánatos lapokat, megsemmisítették, a közösségi emlékezetet őrző helyszíneket és szimbólumokat (köztéri szobrokat, emlékműveket, templomokat stb.). Hogy az emberi áldozatokat ne is említsük (kiirtott, megkínzott, megnyomorított polgárok tízmilliói világszerte). Emlékszünk, ugyanezt cselekedték a magyarországi szocialisták is 1948 és 1989 között, s máig tartó - bár egyre lanyhuló - uralmuk hatásai jelen vannak mindennapjainkban. Persze nem csak a letűnt kommunizmusban volt megfigyelhető az a jelenség, hogy az utódok nem becsülik elődeik szándékait s az általuk hagyott szellemi és építészeti örökséget. Sajnos ez a tendencia az utóbbi időben a szocialista vezetésű Szegeden is megjelent. Néhány éve lebontották „a legszögedibb szögedi", Bálint Sándor néprajzkutató professzor szülőházát. A városvezetés - bár határozott ígéretet tett rá - nem tett ellene semmit. Tavaly az egyes (rókusi) kórház eladását szavazta meg a szegedi közgyűlés szocialista-szabaddemokrata többsége. Ezzel a kétszáz éve élt szegedi polgár, Pozsonyi Ignác (aki telket és jókora összeget ajándékozott saját vagyonából városi kórház javára) alapítványát és szándékát vette semmibe. Napjainkban - mint arról elsőként portálunk számolt be - napirenden van a Reök-palota előtti lovas szobor eredeti helyéről való elmozdítása is. A magyar királyi III. szegedi honvéd huszárezred első világháborús hősei tiszteletére 1943-ban állított emlékmű egy majdani sétálóutca és egy kávézói terasz miatt kerülne odébb. Úgy vélem, nem túlzás elvárnunk az arra illetékesektől olyan városfejlesztési koncepció kidolgozását, amelyben az emlékmű és sétálóutca egyaránt megfér úgy, hogy a szobor a helyén marad. Nemcsak az első világháborúban elesett szegediek emlékezete diktálja ezt, de a józan ész is. A pénzügyi válság napjaiban (amikor több ezer szegedi munkahelye, megélhetése van veszélyben) több millió forintot kiadni egy szobor áthelyezésére fölösleges és magyarázhatatlan luxus. Láthatjuk, sem az utódokhoz méltó kegyelet, sem a pénzügyi helyzet nem teszi lehetővé a szobor helyének megváltoztatását.