Lassan gyógyuló sebek

Végül is december ötödike után is fölkelt a nap, előbb-utóbb a sebek is csak begyógyulnak végre. Mindezt persze gyengítette, hogy például a Székelyföldön egy ideig nem énekelték a magyar Himnuszt, és hogy szemrehányást tettek a Magyarországról odalátogatónak. Mi azért reménykedtünk.

Amikor 2004. december 5-én estefelé egy pizzériában az egyik szegedi kereskedelmi rádió híreit hallgattam, a fejemet csóváltam. Miért nem képesek pontos számokat közölni? A bemondó ugyanis az előzetes adatok ismertetésénél előrevetítette: aligha győz a kettős állampolgárságról kitűzött népszavazás. Ezt persze nem akartam elhinni. Aztán, immáron odahaza, a tévé előtt ülve lassan kezdtem felfogni: mégis lehetséges... Az igenek épphogy többségbe kerültek, ám a választók nagyobbik része távolmaradásával szavazott. Pedig elég lett volna kétmillió voks, az összes szavazó alig több mint huszonöt százalékának támogatása - ám a gyurcsányi propaganda irigységet és gyűlöletet csalt a szívekbe. Bár nap mint nap negatív tapasztalatokkal szembesültünk, nem akartuk elhinni: a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eleve kudarcra volt ítélve. („Minek fizessek azért, hogy idejöjjenek, és elvegyék előlem a munkát?" - kérdezte egyik huszonéves, amúgy munkanélküli ismerősöm, akit köztudomásúan a szülei tartottak el. „Nemmel szavazok, mert ha nekem ennyit kellett küzdenem az állampolgárságért, nekik miért adjuk oda egycsapásra?" - mondta egy másik, Vajdaságból Szegedre áttelepült „magyar".) Pedig december ötödike addig életem szerencsés napja volt. 2004-ben ünneplést terveztünk a barátaimmal - és nemcsak a várt sikeres népszavazás miatt. Ez a nap a születésnapom, ám a parti négy éve elmaradt. Azon az estén senkinek sem volt kedve dáridózni. Óriási tragédiaként, a beteg magyar társadalom kórtüneteként éltük meg, hogy az itthoniak eltaszították maguktól az önhibájukon kívül államhatárainkon túlra szakadt honfitársainkat. Ám pár hét elteltével elbizonytalanodtam: talán eltúloztuk a népszavazási kudarc jelentőségét. Végül is december ötödike után is fölkelt a nap, előbb-utóbb a sebek is csak begyógyulnak végre. Mindezt persze gyengítette, hogy például a Székelyföldön egy ideig nem énekelték a magyar Himnuszt, és hogy szemrehányást tettek a Magyarországról odalátogatónak. Mi azért reménykedtünk. Az azóta eltelt négy év megmutatta, hogy a sebek bizony lassan gyógyulnak. S a gyógyírt - szemben azzal, amit egyes politikai kalandorok újra és újra fölvetnek - nem a megismételt népszavazás jelentheti, hanem az, ha a globális tőke hazai szálláscsinálói helyére újra egy nemzeti kormány lép, mely egyszer s mindenkorra megoldja a kérdést. Lehet, hogy erre még éveket kell várnunk. Hiába, a teljes gyógyuláshoz idő kell.