A népköztársaságtól a nemzeti középig

A huszadik századi magyar politikatörténet néhány „szabad" választásának (1945, majd az 1990 utániak) eredményéből kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy a győztes az, aki már létező és a közgondolkodásba beágyazott politikai hagyományt követ és mérsékelt politikát folytat. A „politikai közép" szerepében való tetszelgés (gondoljunk csak Medgyessy Péter 2002-es vagy Gyurcsány Ferenc 2006-os kampánybéli megnyilvánulásaira) úgy tűnik, jobban vonzza a szavazókat, mint a markáns, határozott és ideológiai alapon álló vélemény.

Kilencven éve, 1918. november 16-án kiáltották ki az első magyar köztársaságot. Miután aznap délelőtt a magyar országgyűlés 1910-ben választott képviselőháza kimondta föloszlását, főrendiháza pedig fölfüggesztette működését, délután Magyarország Nemzeti Tanácsa kimondta, hogy „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság". Két héttel ezelőtti A magyar Gironde emlékezete című publicisztikájában Löffler Tibor fölvetette az 1918-19-es időszak ideológiailag és politikailag bizonytalan és átmeneti jellegét, s azt, hogy az államforma kérdésében a politikai elit (republikánusok) és a társadalom többségének (monarchisták) véleménye eltérhetett egymástól. Én úgy vélem, Károlyi Mihálynak és kormányának nem volt alternatívája: létre kellett hozni a köztársaságot. A vesztes oldalon végigharcolt százezres nagyságrendű áldozatokat követelő első világháború által kiváltott gazdasági válság, társadalmi feszültségek és nemzetiségi ellentétek nyomán kialakult politikai helyzet megkövetelte - persze még korántsem a kommunista fogalomrendszerből vett - „a múltat végképp eltörölni" alapelv érvényesítését. Ehhez a jogi keretek adottak voltak, hiszen az utolsó magyar király IV. Károly 1918. november 13-án visszavonult az államügyek intézésétől, Német-Ausztria pedig „demokratikus köztársaságként" határozta meg államformáját. Löffler Tibor szerint az októbrista forradalom szépséghibája a választások elmaradása. Ez így van. Azonban Károlyi Mihálynak erre is jó oka volt. A miniszterelnök ugyanis félt a szélsőségektől: úgy a szélsőjobboldaltól, mind a szélsőbaltól. A politikai palettán utóbbiakat a Magyarországi Szociáldemokrata Párt balszárnya jelenítette meg, mivel a meghatározó kommunista politikusok - élükön Kun Bélával - többnyire börtönben voltak. Ez a szélsőségektől való félelem motiválta akkor, amikor megbízta Linder Béla hadügyminisztert a magyar hadsereg lefegyverzésével. Attól tartott ugyanis az újdonsült kormány, hogy a fegyveres erők átvehetik a hatalmat, s mivel a négy évet végigszenvedett katonák - vélte Károlyi - könnyen radikalizálhatók, valamelyik (mellesleg szintén érdemi társadalmi bázis nélküli) szélsőjobbos vagy szélsőbalos csoportot segítik hatalomra. Hogy ez a félelem nem volt alaptalan, arra az is bizonyítékul szolgálhat, hogy a politikai alkudozást, a közjogi pepecselést és az éhínséget megelégelve az 1918. október 31-i forradalmat a budapesti Katonatanács indította meg a fővárosi stratégiai pontjainak és központi intézményeinek megszállásával. A választásokat eredetileg 1918 decemberében szerették volna megtartani, ami valószínűleg a Károlyi Mihály nevével fémjelzett - akkor még egységes - függetlenségi és negyvennyolcas hagyományokra építő politikai erők győzelmét hozhatta volna, s a koalíció változatlan formában, ugyanakkor társadalmi legitimációval folytathatta volna tevékenységét. Károlyi Mihály gróf ugyanis 1916-tól az ország legnépszerűbb politikusa volt, a meghatározó és véleményformáló sajtó (a történelmi) Magyarország megmentőjeként állította be. A rivális politikai erőknek 1918 decemberéig öt-hat hét alatt nem lett volna lehetőségük potenciális ellenfelet „fölépíteni". Ráadásul a forradalmi miniszterelnök egy létező és nagymúltú politikai tradícióra (a függetlenségi eszme) építette programját, s a politikai színtérnek integráló és mérsékelt szereplőjeként határozta meg magát. Károlyi rossz helyzetfölismerését, politikai tévedését abban látom, hogy nem mert nekivágni a választásoknak. Pedig az esetleges győzelemmel elejét vehette volna a szociáldemokrata térnyerésnek és az 1919 elejétől egyre kellemetlenebb baloldali politikai nyomásnak, ami aztán Kun Béláék hatalomra segítésével és a vörös terror bevezetésével ért tragikus véget. Látszólag Károlyi-apológiának tűnő fejtegetésem (amely ellentmond a jobboldali történelemszemlélet „egzaltált Károlyi-ellenességének") végén a kérdés: mi lehet a kilencven éve megszületett népköztársaság és az akkori politikai konstelláció értelmezésének mai üzenete? A huszadik századi magyar politikatörténet néhány „szabad" választásának (1945, majd az 1990 utániak) eredményéből kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy a győztes az, aki már létező, a közgondolkodásba beágyazott politikai hagyományt követ és mérsékelt politikát folytat. A „politikai közép" szerepében való tetszelgés (gondoljunk csak Medgyessy Péter 2002-es vagy Gyurcsány Ferenc 2006-os kampánybéli megnyilvánulásaira) úgy tűnik, jobban vonzza a szavazókat, mint a markáns, határozott és ideológiai alapon álló vélemény. A politika világának duális értékrendjében a politikai szereplés eredményességét vagy eredménytelenségét a választási győzelem vagy a választási vereség mutatja meg. 2010-ben az a politikai erő győzhet, amelyik beszédmódjában az emberek fejében lévő politikai beidegződéseket lovagolja meg, kommunikációjában pedig - különösen gazdasági válság és szociális feszültségek idején - saját „nemzeti közép" jellegét hangsúlyozza.