Eltorzult hangok

A szervezők az athéni aranyérmeket éppen a rádió, a Petőfi nagyszerű sportriportereinek tolmácsolásában idézték fel – talán nem véletlenül a televíziós felvételeket hívták segítségül... –, így azt a (képzeletbeli?) könnycseppet nem csupán Janics Natasa vagy a férfipólósok hatalmas győzelmének újraátélése, hanem egy hosszú évekig, évtizedekig kiválóan működő szakmai műhely szétverésének ismételt tudatosulása kapcsán is el lehetett morzsolni.

Néhány hónappal ezelőtt a Szegeden rendezett Országos Közművelődési Konferencián a média átalakuló szerepéről, új feladatairól tartottak kerekasztal-beszélgetést, melyen az MR2 Petőfi Rádió egyik szerkesztő-műsorvezetője mellett az Index.hu kulturális rovatának vezetője, illetve a Blikk egyik szerkesztője képviseltette magát. Egyebek mellett a „királyi” rádió körül történt változásokról is beszéltek, arról, hogyan és miért lett a korábban a családoknak, a középnemzedéknek szóló, illetve a sportközvetítésekre szakosodó Petőfiből egyfajta tinci-tánci, amolyan magyarosan „happy”, kicsit kulturális, de még inkább egész nap zenélős adó. Elhangzott rengeteg érv, hogy a fiatalok így nem hallgatják a közszolgálatit, a fenntartót és a hirdetőket úgy bosszantja a csökkenő hallgatottság, a kereskedelmi adók ilyen meg olyan nyomást helyeznek a vezetésre. Szóval helyzet az volt odafönt, és egyre fokozódott is, ugyebár... Elsirattam már néhányszor a régi Petőfit, illetve gyermekkorom kedvenc műsorát, a legendás Körkapcsolást, ám a múlt héten a szegedi EDF-Démász olimpiai fesztivál kapcsán tartott sajtótájékoztatón megint csak rám törtek az emlékek. A szervezők az athéni aranyérmeket éppen a rádió, a Petőfi nagyszerű sportriportereinek tolmácsolásában idézték fel – talán nem véletlenül nem a televíziós felvételeket hívták segítségül... –, így azt a (képzeletbeli?) könnycseppet nem csupán Janics Natasa vagy a férfipólósok hatalmas győzelmének újraátélése, hanem egy hosszú évekig, évtizedekig kiválóan működő szakmai műhely szétverésének ismételt tudatosulása kapcsán is el lehetett morzsolni. Nagyon rosszul van ez így. S nemcsak azért, mert – munkám mellett legtöbbször most is a rádióhoz nyúlok – Radnóti László, Török László, Siklós Erik és a többiek közvetítései nélkül nem az igazi az olimpia, bárhogy is próbálkozik az MR1-nek is csúfolt Kossuth. Érthető persze, hogy a pénz, a haszon lassan mindennél fontosabb, de akkor is, valahogy nehezen tolerálom, ha gazdaságossági, takarékossági okokra, illetve az új trendekre hivatkozva hajtanak végre értékrombolást, tapossák lábbal a hagyományokat. Maradi vagyok – mondhatják –, haladni kellene a korral, s lehet, hogy igazuk is van. Mert mióta világ a világ, a régi és az új állandó küzdelme határozza meg a létet, legyen szó tárgyakról, intézményekről vagy eszmékről: az új, a modern legyőzi, felülírja vagy tökéletesíti a régit, a megszokottat, s ez minden fejlődés alapja. Ugyanakkor állítom: a humánum, az emberiesség, a demokrácia korában semmiféle rendszer megváltoztatása, átszervezése nem járhat együtt emberi sorsok derékba törésével, maradandó értékek sutba dobásával. Arról nem is beszélve, hogy a közszolgálatiságot sem éppen százalékokban vagy forintokban kellene mérni. És főként nem a kihívásként értelmezett silány színvonalhoz történő igazodásban.