Az ellentmondás: Tibet Kínában

Azon államok polgárai, akik a világuralomra törő Kína olimpiáján részt vesznek – elfogadva s megértve az ázsiai ország világgazdasági átrendeződésben betöltött vezető szerepét, és biztosítva őt a kölcsönös jó kapcsolatról –, gondoljanak egy pillanatra Tibetre is. A test figyeljen olykor a lélekhangra.

Ahogy közeledik az ötkarikás nyári játékok megnyitója, úgy érezhető a sportszerető közönség figyelmének fokozódása, amit a média a napok múltával egyre magasabb hatványra emel. Szeged négy sportolóval is képviselteti magát Pekingben, ráadásul nagyjaink mind éremesélyesként vesznek majd részt a XXIX. újkori nyári olimpián. Ma még olimpiatörténeti kiállítás is nyílik a Somogyi-könyvtárban, ahol a valamikori szegedi olimpikonjainkról is megtudhatunk ezt-azt. De engem most inkább a jelen érdekel, sőt – ha szabad a sportok talán legfontosabb ünnepe előtt erről beszélni – nem is annyira a birok, mint inkább a kínai olimpia egyfajta metafizikai leképeződése. Meggyőződésem, hogy az olimpizmus filozófiájának a végét jelentheti, ha egy olyan ország rendezhet olimpiát, ahol politikai, vallási meggyőződés és etnikai hovatartozás miatt embereket üldöznek, terrorizálnak és gyilkolnak, fogolytáborokat tartanak fenn, jelentősen korlátozzák, cenzúrázzák a médiát, semmibe veszik az alapvető emberi jogokat, holott az Olimpiai Chartának már a bevezetője épp ennek az ellenkezőjét hirdeti. Ez az ellentmondás sajnos bennünk lakozik, a hétköznapjainkban vert már gyökeret. Ez az ellentmondás: Tibet Kínában Tibet nekem nem csupán egy ország, hanem az emberiség történetének egyik legjelentősebb metafizikai jelképe. A világ teteje, kapu fölfelé, a lélek igazi országába. Tibetben ősidők óta őrzik azt a tudást, ami a test és a lélek világa közti küszöb átlépéséhez szükséges. Ezért ha valaki a lélek felé fordul – a fizikai testen kívüli lét rejtelmeit, igazságát keresi –, e kapu felé tart. Számomra ennek a belső útnak a szimbóluma Tibet, a mindenkiben élő ország. És amikor e jelkép külső manifesztációját, a világ tetejére festett országot tapossák, mindannyiunk lelkében nyomot hagy a vörös-fekete csizmák recéje. És az, hogy ezt éppen egy újkori, materialista birodalom legagresszívebb képviselője teszi, szintén nagyon beszédes. Kína megszállta Tibetet, és fogva tartja. A bennem és a mindenkiben élő Kína: a leghatékonyabban és maradéktalanul kielégíteni vágyaink burjánzását. És ha a lélekhang néha mégis kihallik a fogaskerekek, a nyomógombok kattogás alól, a recés csizmák dobogása újra elnémítja. Az, hogy nem tudok erről, nem bűnös, hanem áldozati státusz. A gépzajok rabsága, ütemek kábulata; delej: álomkór. De nem hinni, hogy volt s lehet más: gyávaság és restség. Ezért minden ember felelős, s köteles tenni a lelkéért, ha annak országa veszélyben van. Azon államok polgárai, akik a világuralomra törő Kína olimpiáján részt vesznek – elfogadva s megértve az ázsiai ország világgazdasági átrendeződésben betöltött vezető szerepét, és biztosítva őt a kölcsönös jó kapcsolatról –, gondoljanak egy pillanatra Tibetre is. A test figyeljen olykor a lélekhangra. Javaslom tehát, hogy ezen államok minden polgára kapcsolja ki a televízióját az olimpiai játékok nyitó- és záróünnepségén, ahol Kína önmaga dicsőségét hirdeti. Az ünnepség nézettségi adatai megkongathatnák a lelkiismeret csarnokában függő apró lélekharangot: Aum!