Szegedikumok

A hungarikumok között van a szegedi fűszerpaprika-őrlemény és a szegedi téliszalámi, azonban a Szeged paprikaföldolgozásról monográfiát író és a helyi hentes mesterséget kutató néprajzprofesszor, Bálint Sándor szülőházát lebontották születésének centenáriumán a városvezetés határozott, az épület megmentésére tett (sajnos be nem váltott) ígérete ellenére.

Akár Európa kulturális fővárosa is lehetett volna Szeged, de nem lett. Aggódnunk nem kell, fesztiválokból és nagyszabású programokról így sincs hiány. A boszorkányok seregszemléje után a szabad színházak találkoznak városunkban (egyébként Szegeden a boszorkányságnak, pontosabban annak üldözésének, és a színjátszásnak is több évszázados hagyományai vannak a városban, így végső soron beillenek a helyi tradíciókba). Ezzel párhuzamosan pedig hungarikumok fesztiválja zajlik Szeged főterén. A hungarikum élelmiszer-ipari értelemben olyan termék, amely minőségénél és sajátos előállítási eljárásánál fogva Magyarországhoz és a magyarsághoz köthető. Eleink alakították ki a századok alatt, csiszolták ízét, próbálgatták az összetevőket, kísérletezték és tökéletesítették az eszközöket, hogy a legjobbat kapják. Vannak a magyarságtól elválaszthatatlan ételek és italok - így például a tokaji bor, a csabai kolbász, a szikvíz, szatmári szilvapálinka - mellett szegedikumok is. A fűszerpaprika-őrlemény és a szegedi téliszalámi. A szárításra föllógatott paprikafüzérek a szentmihályi és az alsóvárosi paraszti, parasztpolgári házak tornácának, konyhájának arculatához elválaszthatatlanul hozzátartoztak. A huszadik században is megőrizték helyüket, természetesen már csak díszítőelemként. A paraszti vagy tanyai származású szegedi vagy legalább szegedi gyökerű városlakó vitte magával a paprikafüzért, talán ezzel emlékeztetve magát a szegedi nagytáj feketeföldjén vagy homokján munkálkodó őseire és saját szegediségére. A téliszalámit a tizenkilencedik században fejlesztették ki, a több évszázados szegedi - és a török megszállás hatására a balkáni - hentes és húsföldolgozó hagyományokat szintetizálva. Érdekes lehet, hogy mind a paprikaőrlemény, mind a szalámi az 1800-as években kezdett fölvirágozni. A szegedi fűszerkereskedő és szalámigyártó családok és cégek (a Pálfyak, a Kotányiak, a Pickek) a politikailag-gazdaságilag modernizálódó és kapitalizálódó Magyarországon és az ugyanezen folyamatokat megélő Szegeden termeltek, s innen jutottak el előbb európai ismertségre, majd világhírre. Ezt aztán az 1945 után kiépülő államszocialista rendszer szép lassan minimalizálta és elsorvasztotta, mint szinte mindent, ami sajátosan magyar érték, és erősítené nemzeti vagy helyi öntudatunkat, összetartozás-érzésünket... Talán ennek a tendenciának a következménye, ami Szegeden esett meg pár éve. A szegedi paprikáról és annak földolgozásáról monográfiát író s a szegedi disznótorokról és hentes mesterségről tanulmányok sorát közlő néprajzprofesszor Bálint Sándor szülőházát lebontották születésének centenáriumán - a városvezetés határozott, az épület megmentésére tett (sajnos be nem váltott) ígérete ellenére. Lehet, hogy ez, a tárgyi emlékeket és szegedi emlékhelyeket nem sokra becsülő mentalitás is a szegedikumok közé tartozik. (Bízom benne: nem!) Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szegedi fűszerpaprika és a szegedi szalámi napjainkban is használatos előállítási technológiájában a szegediek elmúlt évszázados kultúrája és minőségjavító törekvései is benne vannak. Róluk és az örökségüket tudatosan és európai színvonalon számba vevő Bálint Sándorról is meg kellene emlékezni a hungarikumok és szegedikumok ünnepén. Persze tudom, merész gondolat ez egy olyan vidéken, ahol a profit a lényeg.