Felelősség

A 21. század elejére oda jutottunk, hogy – tisztelet a kivételnek – alig akad olyan médium, mely felvállalja, hogy valamely egyén (igen: kisember) vagy közösség (igen: a civilek – s nem csak hangzatos szólamként) jogos sérelmét, problémáját, gondjait nem csupán egyszer, vezető hírként villantja fel, de folyamatában végig is járja, végig is követi, ne adj' isten még a megnyugtató megoldás megtalálásban is segít.

Két nappal ezelőtt kollégám ugyanezen a helyen a sajtó függetlenségéről, legalábbis annak lehetőségeiről, esélyéről, illetve a média hatalmi ággá válásáról értekezett. Magam a felelősség mint feladatvállalás kérdését szeretném felvetni, s egyúttal vitára bocsátani. Hogy miről jutott ez most eszembe? Arról, hogy miközben – kár szépíteni – súlyos nehézségekkel küzd a szegedi gazdaság, sokadszor rendült meg alapjaiban a Biopolisz program (s másról már ne is beszéljünk...), a helyi sajtóban egy kiscica életének kioltása vezető hírré, ezáltal a városban témává tudott válni. De nem akarom csak a lokális viszonyokra kiélezni a dolgot: az észak-magyarországi településeket veszélyeztető árvíz, az elemekkel birkózók küzdelme is csak átmenetileg számított érdekességnek, majd hamar lekerült a napirendről: mit számít már, merre jár, hol tetőzik az ár, az éppen a legnagyobb bajban lévő kistelepülés hogyan vészelte át az éjszakát – minden napra új durranás! A véres kések és fedetlen keblek sajtójának korában az erkölcs is vesztésre állni látszik. Lassan hozzászokunk, hogy semmi sem szent: a gyilkosságban, szerencsétlenségben, balesetben elhunytak közvetlen hozzátartozóinak zaklatásig fajuló üldözése, az utolsó órák, az utolsó napok kegyetlenkedő felidézése mindennapossá vált. Szinte meg sem rökönyödünk, ha ezt látjuk, halljuk. Pedig – finoman fogalmazva – nagyon nem jól van ez így! Ugyanebben az összefüggésben kellene újratisztázni az öngól fogalmát is. Hiszen nem lehet nem észrevenni, hogy egy házi kedvenc egyébként valóban szomorú halálából fotókkal, videóval, vérrel és könnyekkel, szakértőkkel és gyanúsítottakkal kerekített címlapsztori is önmaga paródiájává, mondjuk ki: bohózattá silányul, viccé változtatja az állatkínzás fogalmát, az állatvédelem kategóriáját, s még inkább az ember ellen elkövetett hasonló szörnyűségek karikírozásává szédül át. Így pedig már nemcsak a feldolgozott téma válhat könnyen a nevetség tárgyává, de maguk a kezdeményezők, az elszenvedők is, ami aligha lehet a média szándéka. A 21. század elejére oda jutottunk, hogy – tisztelet a kivételnek – alig akad olyan médium, mely felvállalja, hogy valamely egyén (igen: kisember) vagy közösség (igen: a civilek – s nem csak hangzatos szólamként) jogos sérelmét, problémáját, gondjait nem csupán egyszer, vezető hírként villantja fel, de folyamatában végig is járja, végig is követi, ne adj' isten még a megnyugtató megoldás megtalálásban is segít. Miközben pedig az újságíró nem csupán abban lenne felelős az emberekért, hogy tehetsége és tudása szerint hitelesen, objektíven igyekszik tájékoztatni őket a körülöttük lévő valóságról, hanem abban is, hogy hivatásánál, lehetőségeinél fogva előremozdítja a közélet vagy a bürokrácia mély és sötét sártengerébe ragadt ügyeiket. Persze szomorú, de igaz: az átlagos hírfogyasztók visszaszoktatása sem könnyű olyan környezetben, ahol az elkorcsosult villogó doboz térnyerése és a nyomtatott sajtó bántó bulvárosodása csak a pillanatnyi szenzációk, a percsztorik és a percemberek jelrendszerének dekódolására programozza be az agyakat. Ugyanakkor mégis meg kell próbálni, s egy pillanatra sem szabad feladni. Pontosan a felelősség miatt.