Öldöklő harc a „babakönyvespolcon” – Darvasival beszélgettünk

A Szeged Napja ünnepségsorozathoz kapcsolódóan a Somogyi-könyvtár 2013-ban is meghirdeti az Egy város – egy könyv programot, melynek keretében Darvasi László mesekönyvét ajánlják mindenki figyelmébe.

Az Egy város – egy könyv program lényege, hogy Szegeden minél többen olvassák el egy – a városhoz kötődő – szerző művét. „A város könyve” az idén

Darvasi László

Pálcika, ha elindul című mesekönyve. Május 17-18-án a játékos kedvűeket fejtörőkkel és nyereményekkel, dedikálással, író-olvasó találkozóval, valamint interaktív színházzal várják az érdeklődőket, részletek

a Somogyi-könyvtár honlapján

. A program a

Nemzeti Kulturális Alap

támogatásával valósul meg. Darvasi Lászlóval beszélgettünk.

– Mondják, az olvasás megszerettetését nem lehet elég korán kezdeni. Ennek szellemében tulajdonítasz annak jelentést vagy jelentőséget, hogy egy mesekönyved került most az Egy város – egy könyv olvasásnépszerűsítő program fókuszába?

– A Pálcika kicsiknek szól. Ilyen kis aligembereknek, óriás iskolatáskájú törpéknek. Aztán hogy ezek a kis törpék milyen nagyok, milyen fontosak mégis! Hol kezdjük el, ha nem velük? De azt se gondolom, hogy az nem volt fontos szempont a választásnál, hogy több szegedi tárgyú könyvem jelent meg eddig.

– Országosan ismerik a neved, de most egy egész város olvasótáborának „reflektorfényében” állsz.

– Nem az a fontos hogy egy város. Hanem hogy Szeged.

– Elégedett vagy Pálcika eddigi pályafutásával?

– A Trapitivel, másik gyerekkönyvemmel jó tíz éve járom az országot. Iskolából könyvtárba, falucskából városba megyek. Ebben segített a Somogyi-könyvtár is, jelesül

Fodor Mónika

vagy most

Andóczi Balogh Éva

, aki ennek az egész ügynek a sorsát szó szerint a szívén viseli. Szóval most már megyek a Pálcikával is bele a világba, amit a Trapiti mellé vettem. Mondhatnék eladott példányszámot, ami nem sok, talán nem is kevés. A mai mesekönyveknek iszonyatosan nehéz dolga van. Nem lesz belőlük rajzfilm, animációs film, tévéjáték, és rengeteg a vetélytárs. Öldöklő harc van babapolcon, ha nem túlzok. És nem túlzok. Különben mondd, melyik mai mesekönyv tudna érdemben hasonló karriert befutni, mint amilyet a Süsü, a Kisvakond, Mazsola vagy Vuk. Most, hogy felsoroltam őket, veszem észre, hogy ezek mind állatok. A gyerekirodalmi kánon nagyon beállt, nagyon bemerevedett, és nagyon nehéz mozdítani rajta.

– Gyakran skandáljuk, hogy „olvasni, olvasni”, és mondják, komoly gondok vannak e téren, de mit gondolsz, az olvasás önmagában vett érték, vagy csak akkor az, ha megfelelő könyveket olvasunk?

– Nagyon nagyot lehet meríteni, mert óriási a választék. És akkor itt a szülő és a pedagógus vállán nyugszik a képzeletbeli teher. Én elmegyek bárhová, ennyit tehetek. Ha felnőtt olvasóestre hívnak, kikötöm, hogy legyen gyerekprogramom is iskolában, könyvtárban. A betűalapú, nyomtatásos kultúra hagyományos szerkezete recseg-ropog. A vár talán ledől, de azért a könyv megmarad. A kisgyerekkor felé tolódik a jelentősége, ez már látszik, miközben még inkább elitizálódik. Tehát középen lesz a vákuum, amit betölt a bulvár, a virtualitás. Nem olvasnak, nem olvasnak – hangzik a panasz, na de mégis a regénynek, a nagyszövegnek van keletje. Na, erre varrjunk gombot!

– Az ünnepi könyvhét programfüzetébe és egy tervezett flashmobhoz is komponáltál egy kis szöveget. Mit „üzensz” ezekkel?

– Arról szólnak, hogy ki mindenki miért olvas. Te nem feltétlenül azért olvasol, amiért én. Nem azt olvasol, nem úgy olvasol, nem akkor. De olvasol. És akkor oké. Nagyon egyszerű. Ha olvasol, jó lesz. Vagy csak jobb. Egy hangyaf… jobb.

– Milyen könyvhetet kívánsz magadnak?

– Most, mivel nekem nincs új könyvem, viszonylag nyugodt könyvhetem lesz. Majd vigyorogva nézem a többieket, hogy izzadva várják az olvasót a kegyetlenül tűző napon. Hanem váratlanul írtam egy előszót

Fári Irén

és

Simoncsics János

Palánkról szóló nagyon érdekes, fotókkal illusztrált helytörténeti munkájához. Ez a kiadvány a könyvhétre megjelenik. Örülük, hogy megkerestek. Szép könyvet készítettek.