A vakmerő szélhámos detektívnek adta ki magát Szegeden. Több millió koronát csalt ki a lakóktól egy trükkös ürüggyel.
Volt idő, amikor Szegeden nemcsak a paprikát árulták borsos áron, hanem a hiszékenységet is. 1925 nyarán egy különösen vakmerő szélhámos vetette be magát a Tisza-parti város mindennapjaiba – és nem is akárhogyan. Nem elég, hogy detektívnek adta ki magát, de még bírságokat is szedett a mit sem sejtő lakóktól, hivatalos jegyzőkönyv ígéretével és mindenféle cédulákkal zsonglőrködve - számolt be 1925.08.20. napi számában a Délmagyarország.
Az eredmény? Jókora summák és egy áldozat, aki csak utólag jött rá: ez bizony nem a törvény embere volt, hanem a trükké.
A Sándor utca 40. szám alatti lakók egy napon különös alakot fogadtak az ajtóban. Fiatal volt, határozott, nem mutatott semmilyen igazolványt, de annál határozottabban közölte:
Ő bizony az államrendőrség megbízottja.
A városban akkoriban valóban folyt a lakossági bejelentések ellenőrzése, így nem is gyanakodott senki. A férfi házról házra járt, iratokat kutatott, kérdezgetett, majd becsöngetett Tóth Sándorné lakásába – és megkezdődött a színjáték fő attrakciója.
A „detektív” nem kertelt: felelősségre vonta a megijedt asszonyt, amiért állítólag nem jelentette be az egyik gyermekét.
Ezért bizony szigorú büntetés jár!
– mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd előkapta a jegyzőkönyvet.
Ám nem volt ő szívtelen, a "törvény embere" is ember – gyöngéden jelezte, hogy nála azért el lehet ezt intézni „házon belül”, mindössze százötvenezer koronáért. Tóthné, megrettenve a büntetéstől, azonnal fizetett.
A férfi köszönt, és még vissza is szólt:
Aztán máskor minden rendben legyen!
Azt hihetnénk, itt véget is ér a történet. De Tóthné pár nap múlva a rendőrségen érdeklődött, vajon rendben van-e már minden bejelentésük.
A hivatalban elkerekedett szemekkel hallgatták: az igazi rendőrök már régen befejezték az ellenőrzést, ők pedig nem róják ki a büntetést a helyszínen, pláne nem saját zsebükbe.
Gyorsan világossá vált: egy hamis detektív kopogtatott náluk.
A nyomozás megindult, és a valódi detektívek hamar kiderítették: nem Tóthék voltak az egyetlen áldozatok. A szélhámos több tucat házat látogatott végig, ugyanazzal a trükkel, több millió koronás haszonnal.
Áldozatonként 100–200 ezer koronát kért, összesen pedig 10–15 milliót gyűjthetett be – akkori értéken már-már kisebb vagyonnak számított.
A férfiról végül pontos személyleírás készült, sőt, gyanítható volt, hogy más csalásokkal is összefüggésbe hozható.
A történet nemcsak a háború utáni inflációs idők fonák világáról mesél, hanem a szegedi ember jóhiszeműségéről is. Mert ahogyan a Délmagyarország írta:
A szélhámosságok csupán azért nem derültek ki előbb, mivel senki sem jelent meg a rendőrségen, hogy kontrollálja, valóban detektív volt-e kint.
A bizalom szép dolog, de ahogy azt a Sándor utca lakói megtapasztalták, egy-egy álruhás „hivatalnok” könnyen fordítja ezt maga javára.
A szélhámos elfogásához a hatóságok akkor bizakodóan álltak, miután híre ment a csalásnak egyre több áldozat jelentkezett, így az igazi detektívek már egy meghatározó személyleírással rendelkeztk, legalábbis erről számolt be a lap. Hogy mi lett vele később? Azt már nem jegyezte fel a sajtó.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.