A szegedi ő-zés nyomában: Miért kopik a jellegzetes kiejtés?

Szegeden egyre ritkábban hallani a jellegzetes ő-ző kiejtést, ami sokak szerint a város egyik legfontosabb nyelvi sajátossága. A jelenségnek utánajárt Szentesi Zöld László és választ keresett, hogy miért tűnik el ez a karakteres nyelvjárás, és mi maradhat belőle a jövőre nézve.

Nyelvjárások sorsa: A szentesi példa

Az, hogy a nyelvjárások gyengülnek és rétegjelenséggé válnak, nem meglepő. Szentes remek példája annak, hogyan felejti el nyelvjárását egy egész közösség. Ott az í-ző nyelvjárás lassan kiszorult a közbeszédből, helyét a zárt e (egyszerűbben: ë) hangokkal tűzdelt beszéd vette át.

Szentesi Zöldi László rávilágít, hogy míg Szeged ő-zött, Szentes í-zett, ma már ë-zik, de Csongrád-Csanád vármegyének még számos szeglete őriz éles nyelvhatárokat. Szentes és Hódmezővásárhely között például három település is található, és mindegyik úgy beszél, ahogyan a közeli nagyvárosban. Szegvár ugyanúgy ë-zik, mint Szentes, míg Mártélyon és Mindszenten az ő-zés még Vásárhelyhez hasonlóan él.

A megmaradó ő-zés és a remény

Szentesi Zöldi László szerint hivatalos helyzetekben, vagy budapesti beszélgetőpartnerrel szemben az ő-zés eltűnik, mintha nem is létezett volna. Otthon, hazai környezetben, rokonokkal, barátokkal azonban még ma is hallani a „ha nem köll, tödd el, majd mögöszöd röggel” típusú mondatokat. A szerző fájdalmasnak tartja, hogy Szegeden kopik, gyengül a déli nyelvjárás és annak legékesebb példája, az ő-zés.

Kiben bízhatnak még a szegediek? Például Sándorfalván, Bordányban, Domaszéken, Balástyán. Ezeken a településeken a régi nyelvjárás még ma is eleven, és innen áramlottak be a lakók fél évszázada a rókusi, felsővárosi, tarjáni lakótelepekre.

Ez a szegedi nép eredeti, eltéveszthetetlen hangja. Hogy mit veszítettünk és mi tűnt el, elegendő felütni Bálint Sándor Szegedi szótár című könyvét, melyben több száz olyan szót, szókapcsolatot, mondatkezdeményt, közmondást, szólást találunk, amelyek az ott élő nép erős szellemi és anyagi erejét mutatják.

A nyelvjárások védelme

Ennek az elsüllyedt világnak az utolsó hírnöke a drága „ö” (vagy „ő”) – fogalmaz Szentesi Zöldi László, és arra inti a szegedieket:

Valaha nyelvészek kongatták a vészharangot, mára elcsitultak az aggodalmak. Mégis nagy a baj, az érdektelenség és a tehetetlenség csakis azt eredményezheti, hogy nyelvünk régi, ódon cserepei előbb-utóbb összetörnek. Ezért szükséges újra arra figyelmeztetni, hogy jól és helyesen beszélni magyarul nem valami parasztkodás vagy bunkóság, hanem elemi kötelességünk. Bár nem mindenki érti meg, mi tekintsünk eredeti nyelvünkre és nyelvjárásainkra féltő szeretettel és törődéssel.