Egy rekortán az égben – Megemlékezés Bandur Lászlóról

Bandur László 1946. március 15-én született Gyulán és 2020 május 30-án 74 évesen hunyt el. A kiváló szakember és edző Szegeden több utánpótlás-válogatott atlétát nevelt ki.

Rekortán a magasban

Esős november volt. Az utcalámpákra rátámaszkodott az alkony és elmélázott, ahogy a szürke zápor tűztövisbe fordult a fényben. A Deák utcában várakoztam, egy kocsma előtt. Régen nem találkoztam Csabával és örültem a viszontlátás gondolatának. Pontosan érkezett és mikor meglátott, az órájára pillantott, csak azután üdvözölt. Lementünk a szuterénbe, ahol doh és sörszag fogadott. A levegő nehéz volt. Az a bizonyos romkocsma hangulat, a sok elnyűtt és öreges bútorral, a foszladozó plakátokkal és a félhomályt tördelő csocsólabda csattanásokkal, sohasem vonzott, de Csaba nagyon szerette.

Helyet foglaltunk az egyik asztalnál és sört rendeltünk. A beszélgetés könnyedén és természetesen indult meg, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Sokat mesélt az angliai munkájáról, amit szívből gyűlölt, de mégis viccesen adta elő sérelmeit. Ellenállhatatlanul vonzotta a filozófia, a viselkedéstan és talán egy kicsit az irodalom világa is, mégis nyughatatlan és élvhajszoló életmódot folytatott, tele konfliktusokkal és nőkkel. Valahogy úgy éreztem, hogy amit nappal felépít, azt éjjelente le is rombolja, de a törmelékek között igazi mestermunkák is megbújtak, melyeket rendre összegyűjtögetett, s ezek tették izgalmas és váratlan egyéniséggé.

Az újbóli egymásra találást a közös atlétaévek emlékei formázták teljessé, illetve mikor előadtam neki, hogy milyen meggondolatlannak, mégis tisztelhetőnek éreztem azt a bizonyos óravásárlását. Csaba egyetemista évei alatt is dolgozott és első fizetését olyan gyorsan emésztette fel, mint tűz a papírt. Még mindig magam előtt látom, ahogy ott áll a lelátón, kigombolja ingujját, büszkén elővillantja szerzeményét és így szól:

„Köszönjetek neki! Úgy hívják, hogy első fizu! Bamm!”

Mindketten nevettünk a történeten. Ekkor barátom mutatóujját feltartotta, a pulthoz sietett és két pohár Porto Ricoival tért vissza. A mai napig fel tudom idézni azt a tömény, édeskés és füstös ízt, ami könnyedén, de kérlelhetetlenül árnyékolja be az értelmet.

- Laci bácsi, hogy van? – Kérdeztem tovább nosztalgiázva

Csaba arcát görcsös redők és fekete mélységek lepték el. Azelőtt még sohasem láttam ilyennek. Tekintete üveges és sötét volt, de még ekkor is próbált mosolyogni. Láttam, hogy közeledik a pont, ahol széthullik gondosan és odafigyeléssel elkészített maszkja, mely mögött egy csalódásokkal és sérelmekkel teli férfi rejtőzött. Egy férfi, aki minden igyekezete és vakmerő természete ellenére, magában csalódott a legtöbbet és önvád marcangolta. Félig lehajtott fejjel, jobb kezével homlokát támasztva, csak annyit mondott: „Apa nincs jól.”

Nem kellett több szó. A rum gúnyos és lealacsonyító győzelmét hozta a fájdalom, melyben testvérként osztoztam barátommal. Nem volt egy a vérünk, de apám volt az edző, kinek soha nem hagyta el száját bosszús elégedetlenség vagy haragból fakadó elnyomás.

Hajlamosak vagyunk az állandóság délibábját valósnak látni. Ha lefekszem, másnap felkel a nap, ha megfájdul a fejem, gyógyszert veszek be, ha veszek egy ágyat, akkor lesz egy ágyam és pont ilyen biztonságos megszokással és magabiztossággal gondoltam arra is, hogy mindig lesz Laci bácsi.

Nem is találkoztam Vele, olyan nyolc éve, mióta nem futottam. Elsodort az élet, folyt és tombolt, felemelt és összetört. Mégis miért nem kerestem egyszer se azt, aki olyan sokat jelentett számomra? Kerestem a kifogásokat, de azok csak kinevettek, mert ismertem magamat.

Kiszárított a félelem és ösztönösen elkerültem a templomokat. Nem tudtam belépni Isten házába, mert egy bizonyos hajléka, minden nappal közelebb került hozzám és én ezt nem akartam! Összerezzentem, ha a távolban harangoztak szombatonként. Haragos voltam, ha a Bibliát idézték. Minden erőmmel tagadtam és menekültem. És bódult éjeken, mikor egyedül tértem haza, az ágyamban hánykolódtam és bocsánatát kértem az embernek, aki a bálványom volt.

Soha olyan fenséges szólejtést, soha olyan forró mosolyt, soha olyan elismerő ölelést nem kaptam senkitől. Úriember volt, lehet, hogy az utolsó. Apa volt, a legkiválóbb.

Nyár volt és jött a telefon. Verítékbe borult a szívem. Tudtam, hogy én mondom majd a búcsúbeszédet. A pap a bibliából idézett, majd felkért, hogy mondjak pár szót. Csaba felállva tapsolt és mosolygott mikor végeztem és még sohasem láttam olyan hatalmas fájdalmat, melyet heves kézmozdulatai rejtettek.

Azóta minden héten az eszembe jut, de erről nem beszéltem senkinek. Azt sem tudja senki, hogy miként osztozom Csaba dühében és elkeseredésében. Hogy miként keresztelt a tragédia testvérré minket aznap.

Ha feltekintek az égre, kondenzcsíkokat látok. Olyanok, mint a futópályák sávjai. Egy égi rekortán határai. Hiszem, hogy a mester mindennap ott rója köreit és vár Rám. Vár, hogy megfiatalodott, virágzó boldogságban, újra mondhassa: „Akkor fuss hat laza, könnyű repülőt, olyan hatvan százalékosat, de ne feszítsd túl magad!” Én pedig futni fogok neki. Érte és Vele.