100 éve Szeged: A csizma szárba öntött bor

1925 nyarán a szegedi ember másként figyelte az eget. Nem csupán az eső reményében vagy a hőség miatt. A szőlőfürtök súlya alatt hajladozó tőkék és a nehéz, illatos levegő már-már ittasították - a Délmagyarországnak 1925.06.25. napi számában nyilatkozó - borszakértőt is, aki egy júniusi napon bement a szerkesztőségbe, és lelkesedése túlcsordult – akárcsak a pincebéli hordók, amikre már előre elfogytak a dugók.

– mondta, mintha valami jóslatot osztott volna meg. És valóban, akkoriban a tőkék úgy ontották a reményt, mint manapság a híroldalak a szalagcímeket. Egykilós fürtök, ragyogó napfény, megannyi ígéret a borásznak és a bornak szomjazónak.

De a derűs jóslatok mögött valami egészen más lappangott.

A borból valóban annyi termett, hogy a tréfás szegedi azt mondta:

De a vendéglő üresen kongott. A részeg ember már akkor is kuriózumnak számított, akit megcsodáltak, mint egy szódásüvegbe zárt szentjánosbogarat.

A szakértő szerint hiába volt bőség, az emberek zsebében sem volt elég pénz, hogy azt megfizessék.

A vendéglősök sem mertek nagyobb készleteket tartani:

– válaszolták a termelők ajánlataira. Az ipar pangott, a pénz meg ritka vendég volt a kispolgár zsebében. Így lett a borból bőség, amit senki sem akart meginni.

Ahogy minden jó magyar történet, ez is az árakon bukott meg.

Az előző évjáratért sokan 15–16 ezer koronát fizettek, de a vevők már csak 8 ezret adnának érte.

– mondta a borszakértő. Talán nem is a bor volt a savanyú, hanem az élet.

Persze, a szegedi ember akkor sem adta könnyen a humorát. Akkoriban, ha valaki két deci szódával kérte a borát, nem a gyomrát féltette, hanem a pénztárcáját.

És persze ott volt a sokat emlegetett Maligandh-fok, amit az igazi borász úgy szorongatott, mint manapság a gasztroblogger a Michelin-csillagot.

A történet végén a borszakértő csak egy tanácsot adott: gondoskodjunk időben hordóról, nagy lesz a termés. De nekünk, utókornak, más tanulság is kínálkozik: hogy az élet néha akkor is nehéz, amikor bőség van.