A magyar szabadság egyik legnagyobb alakjára emlékeztek Szegeden

Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!

Petőfi Sándornak a nagyságos fejedelemről szóló verse első strófájával köszöntöm Önöket. Hazánk történelme az elmúlt több mint 1100 esztendőben a nemzeti szuverenitásról szólt – Szent István és a Hunyadiak korában éppúgy, mint Rákóczi és Petőfi időszakában vagy épp a világháborúk idején és kilencszázötvenhatban.

II. Rákóczi Ferenc egész életét tette fel arra, melyet úgy nevezhetünk, hogy a magyar nemzet szabadsága és Magyarország függetlensége. Személyében összekapcsolódik a magyarság összetartozása is: Felvidéken született, Kárpátalján indította el szabadságharcát, Erdély fejedelmévé, majd egész Magyarország vezérlő fejedelmévé választották. S nem hiányozhat a felsorolásból Délvidék sem, hiszen éppen itt, Szegeden bocsátotta ki 1704 augusztusában a vallásszabadságról szóló pátensét, ami ugyancsak fontos állomása volt a nemzet egységbe forrasztásának.
Életében és halála után is a nemzet lelkiismereteként tekinthetünk rá. Jelképe a feltétel nélküli hazaszeretetnek, amely iránt elsősorban édesanyja, Zrínyi Ilona mellett kötelezte el magát. 

1703-ban, amikor mindössze harmadfélszáz fős szedett-vedett parasztsereg várta az országhatáron, visszafordulhatott volna, mégis a magyar szabadság ügye mellé állt; évekkel később is feladhatta volna a reménytelennek tűnő küzdelmet, de nem kötött elvtelen kompromisszumot; a szabadságharc bukása után hűséget fogadhatott volna a császárnak, akár az ország első zászlósura lehetett volna, és élhette volna a főnemesek békés és gondtalan életét – helyette inkább a halálig tartó emigrációt, a nélkülözésekkel teli évtizedeket választotta – inkább, minthogy elárulja esküjét és a magyar szabadság ügyét. Korunk politikai percemberei, akiknek mindegy, hogy a
függetlenségért folytatott harc barikádjának melyik oldalán állnak, tegnap még itt, az első sorban, holnap már ott, az elképzelt áradatban; akiknek mindegy, éppen honnan kapják zsoldjukat, csak az számít, hogy megérkezzen, szóval ők értetlenül állnak Rákóczi következő szavai előtt: „Minden cselekedtem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam.”

Rákóczi alakja kiemelkedik a magyarság nagyszámú hazafiai és hősei sorából is: a sorskérdésnek számító magyar szabadság és függetlenség ügyében nem ismert sem megalkuvást, sem kompromisszumot. A történelem megtanított minket arra, hogy a magyarság soha, semmilyen korban – még szerencsés csillagzat alatt – sem kapja ajándékba szuverenitását, azért minden körülmények között meg kell küzdenie. Harcoljon bár tatárral,
törökkel, némettel, orosszal; küzdjön akár Isztambullal, Béccsel, Berlinnel, Moszkvával vagy Brüsszellel, a magyar hősök példája kötelez bennünket is arra, hogy ne adjuk fel a nemzeti függetlenség ügyét. A Kereszténydemokrata Néppárt vármegyei elnökeként is mondhatom: nem
véletlen, hogy a rendszerváltás hajnalán – megannyi más kínálkozó lehetőséggel szemben – a KDNP a nagyságos fejedelem zászlaját magasba emelve a Rákóczi- szabadságharc jelmondatát tette sajátjává, s büszkén hirdette: Cum Deo pro Patria et Libertate! Váljék ez valamennyiünk számára zsinórmértékké, és küzdjünk – ki-ki a maga helyén, a maga eszközeivel – minden körülmények között a magyarság útján Istennel a hazáért és a szabadságért!

Haág Zalán, a Csongrád-Csanád Vármegyei Kögyűlés elnökének ünnepi beszéde.