Vélemény: Citius, altius,fortius!

A biztonsági intézkedések széles skáláját valósítják meg a rendezők és – ezt több helyütt is bevallották – addig nem alszanak nyugodtan, amíg a sok ezer sportoló, edző, vezető és szurkoló nem hagyja el az országukat…

A világ sportszerető közönsége régen várt e pillanatra: lobogjon végre az olimpiai láng, kezdődjenek a versenyek, szurkolhassanak az övéiknek vagy a számukra rokonszenves versenyzőknek. Szombaton hajnalban azután ez is bekövetkezett, II. Erzsébet királynő néhány szavas megnyitójával kezdetét vette a 30. újkori olimpia. Láthattuk a színpompás megnyitó ünnepséget, a sportolók felvonulását, az ünnepi beszédeket, az eskütételeket, az olimpiai zászló felvonását, az olimpiai láng meggyújtását és végül a világjátékokon szokásos, egymondatos köszöntőt is. Megmondom őszintén, egy kicsit sajnáltam Őfelségét, hogy több mint három órán át kellett ülnie a stadionban azért, hogy elmondja ezt az egy mondatot, hiszen a 86 éves uralkodó és 90 éves férje, éjjel fél 2-kor valószínűleg már szívesebben pihent volna a királyi palotában, maximum tévén keresztül nézte volna az eseményt…De miután II. Erzsébet az Egyesült Királyság uralkodója, neki jutott a megtiszteltetés és a feladat, hogy hivatalosan is megnyitottnak nyilvánítsa a játékokat. Ezzel összefüggésben merült fel – mint azóta kiderült, nemcsak bennem – az a kérdés, hogy miért kellett este 10 órára tenni e nagyszabású rendezvény kezdetét? No, nem csak az idős királynő miatt, hanem azért, mert így rengeteg sportoló is lemaradt a számára régóta vágyálomként megfogalmazódott ünnepségről, a hazája színeiben való felvonulásról, arról, hogy több ezer versenyzővel együtt köszönthesse a dísztribünön helyet foglaló hivatalosságokat, a tiszteletükre megjelent saját országuk állam és kormányfőit. Ez azoknak, nem adatott meg, akik ugyan ott voltak Londonban, de másnap, azaz szombaton délelőtt már rajthoz álltak, versenyezniük kellett, lemaradtak tehát a színes, zajos kavalkádról. Arról nem is beszélve, hogy a világon sokan nem nézték, nézhették végig a látványelemekben bővelkedő rendezvényt, merthogy szombaton már a versenyek közvetítését szerették volna figyelemmel kísérni. Lehet, sok sporttárs most azt mondja: amikor más kontinenseken rendeztek olimpiát, akkor éjjel is felkeltünk végig nézni egy-egy izgalmas döntőt és másnap vörös szemekkel mentünk dolgozni! Ez is igaz. Viszont az is, hogy az Európában tartott játékok esetében soha nem volt ilyen késő kezdési időpont. A kezdet kezdetén mindig az esélylatolgatás a leggyakoribb beszédtéma – családban, munkahelyen, baráti társaságban. Ez az izgalmas, egyben csodálatos is a sportban, hogy ezerféle variációt ki tudunk okoskodni egy-egy versenyző éremszerzési esélyeit illetően, mindenkinek van véleménye arról, hogy a ez vagy az a sportoló most miért nyer vagy veszít (azt senki sem jósolta ugyebár, hogy Hosszú Katinka és Cseh Laci érem nélkül marad a 400 vegyesen…), melyik csapat állhat fel a dobogóra és melyik hallgathatja majd hazája himnuszát. Ilyenkor már keveset beszélünk arról, ami az olimpiát kívülről is érinti: a fogadásról, a sportolók ellátásáról, a turisták számára nyújtott egyéb rendezvényekről, a rengeteg látványosságról, a biztonságról. Nos, az utóbbiról szeretnék néhány szót szólni. Tudniillik a négyévente tartott világjátékokkal párhuzamosan immáron egy „félelmet elhárító olimpia” is zajlik a rendező országban! Ismeretes, hogy London 1904 és 1948 után elsőként a világon 3. alkalommal rendezhetett olimpiát. A múlt század első felében még viszonylag keveset kellett gondolniuk a szervezőknek arra, hogy netán támadás is érheti a játékokat, netán a sportolókat. Azután jött 1972, amikor a müncheni játékokon a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet öt tagja betört az olimpiai faluba, túszul ejtett 11 izraeli sportolót, majd a német kommandósokkal folytatott harc során meg is ölte őket. E sajnálatos esemény folytán az ártatlan izraeli versenyzőkön kívül áldozatul esett egy német rendőr és megölték az öt túszejtő palesztint is. Ekkor döbbent rá először az emberiség, hogy a csodálatos olimpiai eszme, a népek barátságának négyévente szinte „tapintható” megnyilvánulása, immáron nem az ami egykoron volt. Ettől a pillanattól kezdve lépett be a játékok szervezési rubrikáiba a biztonsági intézkedések tétel, amelyet egyre komolyabban vesznek és valósítanak meg. Ennek ellenére az 1996-os a atlantai olimpián mégis robbantottak az ottani olimpiai parkban – két ember meghalt, 111 pedig megsebesült. Sem Münchenben, sem Atlantában nem szakították félbe a játékokat, noha ez a lehetőség mind a két helyen felmerült. Azóta nem történt ilyen súlyos merénylet az olimpiák ellen, igaz, a biztonsági intézkedések széles skáláját valósítják meg a rendezők és – ezt több helyütt is bevallották – addig nem alszanak nyugodtan, amíg a sok ezer sportoló, edző, vezető és szurkoló nem hagyja el az országukat… London valami egyedit alkotott e téren is. Nem bíznak semmit a véletlenre, ezért már a játékokat megelőzően megjelent egy hatalmas helikopterhordozó hajó a Temzén, a stadionok környékén, jól elrejtett helyeken harckocsik bújnak meg, a levegőben éjjel-nappal helikopterek köröznek, nem mellékesen 6 rakétaüteg is védi az brit fővárost. A metrók, buszok állomásain minden eddiginél nagyobb megfigyelést és ellenőrzést végeznek a derék angolok. Összesen 18 000 katona és 12 000 rendőr vigyáz két héten keresztül a lakosok, a sportolók, a turisták biztonságára. Reméljük elegendő lesz mindez arra, hogy augusztus 12-e után ne a sajnálatos eseményekről, hanem sportolóink pompás helytállásáról és a 204 országból ide sereglő versenyző kiváló eredményeiről beszélhessünk. Az ókori olimpiák idején „hallgattak a fegyverek”, megszűnt minden ellenségeskedés. Ma ennek a legkisebb jelét sem tapasztaljuk. Pedig milyen szép volt Coubertin bárónak, az újkori olimpiák elindítójának az elképzelése, hogy a négyévenként tartandó összegyülekezéseken a sporté legyen a főszerep, a nemes vetélkedés, a barátság, az egymás (a legyőzött) megbecsülése lebegjen mindig a szemünk előtt. Az citius, altius, fortius (gyorsabban, magasabbra, erősebben) eszméje ugyan még mindig mérvadó, reméljük uralkodó gondolat lesz majd a 30. olimpián is. Mindenki megelégedésére.