Vélemény: Döcögő Balkán-expressz

Voltaképpen mi is történt Brüsszelben, illetve a két balkáni ország között? Egy olyan, látszólag nem túl nagy horderejű kérdésben kellett megállapodniuk a feleknek, amelyről eleddig vagy semmit sem tudott a szélesebb nyilvánosság, vagy alig hallott valamit.

Kis híján sikerült kisiklatni a már-már teljes gőzzel robogó expressz-vonatot, amely az Európai Unió előszobájába szállította a bebocsátásra váró szerb politikusokat. Az utolsó pillanatban akadályozták meg déli szomszédunk számára felettébb kínos balestet: az uniós tagországok brüsszeli csúcstalálkozóját megelőző napon írta alá Szerbia és Románia a nemzeti kisebbségekről szóló együttműködési megállapodást, amely azután zöld utat adott a tagjelöltségi státus elnyeréséhez. Voltaképpen mi is történt Brüsszelben, illetve a két balkáni ország között? Egy olyan, látszólag nem túl nagy horderejű kérdésben kellett megállapodniuk a feleknek, amelyről eleddig vagy semmit sem tudott a szélesebb nyilvánosság, vagy alig hallott valamit. A vlachok emberi és nemzetiségi jogainak széles körű és teljes elismeréséért szállt síkra a bukaresti kormány, mondván: addig nem adja beleegyezését Szerbia uniós tagjelöltségéhez, amíg ezt a kérdést nem tisztázzák! Így azután megszületett az a külön megállapodás, amely a két ország a nemzeti kisebbségek helyzetéről írt alá, értelemszerűen elmaradt a bukaresti vétó, magyarán, mindenki jól járt, elégedetten dőlhet hátra a karosszékében. Érdemes azonban utána nézni annak, hogy tulajdonképpen kik is azok a vlachok és eddig miért nem foglalkoztak a helyzetükkel? Ismeretes, hogy a Balkán-félsziget országaiban jelentős számú román nemzeti kisebbség él, ugyanakkor a vlach kisebbség is a román etnikum része, csak ez a népcsoport az évszázadok során elszigetelődött, a mindennapokban használt köznyelve is alaposan megváltozott, így gyakran előfordul, hogy a román népcsoport tagjaival sem értik meg egymást igazán. Egy kicsit talán a moldvai csángók esetéhez és helyzetéhez is hasonlíthatnánk ezt a problémát, nem beszélve arról, hogy a szerbiai Timok-völgyben élő vlacok egyre kevesebben beszélik tanult anyanyelvüket. A tíz évvel ezelőtt népszámlálás alkalmával Szerbiában 40 ezren vallották magukat vlachnak, 35 ezren pedig románnak. Tudni kell azonban azt is, hogy az állam északi tartományában, azaz Vajdaságban, a Romániával határos bánáti településeken zárt tömbben élnek román nemzetiségűek, akiknek óvodájuk, iskolájuk, önkormányzatuk van, Újvidéken pedig még mindig működik román rádió és tévéadás, van napilapjuk is. A vlachoknak ez ugyan nincs, de a Timok folyó völgyében élő nemzetiség mintha nem is tartana erre igényt, hiszen Nemzeti Tanácsuk vezetői kijelentették: ők nem románok és rájuk semmiféle asszimilációs nyomás nem nehezedik! S hogy a dolog még furcsábbá váljék: a közelmúltban az említett tanács kidolgoztatta a cirill betűs vlach ábécét is…Ez legott nagy felháborodást váltott ki a román fővárosban, mind a politikai, mind pedig az akadémiai körökben, a kijelentést visszavonni azonban már nem lehet. Az megtörtént. Szóval így állunk a vlachokkal, akiknek az érdekeit és jogait Bukarest kényszerítő eszközként is felhasználta volna a barátinak nevezett szomszédos ország uniós integrálódási szándéka kapcsán. A szerbeknek immáron másodszor kellett engedményeket tenniük valamelyik szomszédnak, hiszen néhány hónappal ezelőtt Magyarország helyezte kilátásba a tagjelölti státus ellen való szavazását, amennyiben Szerbia nem vonja vissza diszkriminatív kárpótlási törvényét, amellyel voltaképpen kollektív bűnösnek mondta ki az egész délvidéki magyarságot. A restitúciós törvényt azután visszavonták, pontosabban egy olyan melléklettel egészítették ki, amely nem minősíti kollektív bűnösnek a több százezres magyar nemzetiséget ( s a hasonló sorstragédiákat megélt Duna-vidéki németeket sem), mire a magyar állam nagylelkűen rábólintott: jöhet a szavazás, mi a szomszédok tagjelöltségére voksolunk. Hogy mennyire lesznek ezért később hálásak, az már más kérdés. Azt hiszem a kedves Olvasót nem kell külön emlékeztetni azokra a honi sajtóvitákra, amelyek akkor jelentek meg, amikor Románia és Bulgária felvételi kérelmét bírálták el a brüsszeli grémium előtt. 2006-ot írtunk ekkor, s nagyon sokan követelték az akkori kormánytól, legyen egy kicsit erélyesebb, lépjen fel határozottabban a Romániában élő magyar nemzetiség jogainak biztosítása érdekében. Ez nem történt meg, nem is történhetett, hiszen alig két évvel korábban még az éppen aktuális kormány és annak vezetője nyíltan kampányolt a határon túliak kettős állampolgársága ellen. Nem akart következetlen lenni a kabinet, akkora pálfordulást végrehajtani, ami feltűnt volna a világnak, netán túl renitensnek tűnni a mindenható EU-vezetés előtt! Így azután szépen besétált szomszédunk az unióba, s azóta sem mondható, hogy igazán megkedvelt bennünket… Pedig a schengeni határok kibővítésének ügyében most is támogatjuk a balkáni ország csatlakozását az övezethez. Úgy tűnik, ez már csak így marad a világ végezetéig: mi maradéktalan jóindulatunkról biztosítjuk a hozzánk közel állókat és élőket, ők ezt nagy kegyesen elfogadják, egy ideig kényszeredetten mosolyognak ránk, utána, ha netán szóvá teszünk egy-két európai mércével is elfogadható és kezelésre szoruló problémát - először megdöbbenéssel veszik tudomásul, utána felháborodnak, majd agresszív támadásba lendülnek. Ez a forgatókönyv. Kíváncsi vagyok, miként működik majd ez Szerbia esetében, ha egyszer felveszik az unióba.