Vélemény: Aranylábú ifjak milliói

Hálátlan dolog egy csapatsportban jól teljesítő játékost összehasonlítani az egyéni sportágak kiválóságaival, de mégis megkockáztatom: Janics Natasa, Vajda Attila, Kovács Katalin, Cseh László, Gyurta Dániel vagy a korábbiak közül Balczó András, Egerszegi Krisztina, Nagy Tímea, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázók és még sokan mások is dolgoztak, verejtékeztek annyit, mint egy futballista. Esetünkben Dzsudzsák Balázs.

Jól jött a sajtónak ez a váratlan átigazolás, mármint Dzsudzsák Balázs Anzsi Mahalacskából a moszkvai Dinamóhoz való átpártolása. Napok óta szalagcímek röpítik világgá a hírt, majd taglalják, elemzik, kommentálják a jelentős esemény hátterét, várható következményeit, de a legtöbb dolgozat mégis a transzfer anyagi vonatkozását említi. Röpködnek a milliók, tabellákat böngészhetünk az eddigi legnagyobb átigazolási összegekről, arról, hogy a mi Balázsunk hol helyezkedik el ebben a rangsorban, meg természetesen arról, hogy mit is jelent ez a 19 millió euró forintban. Mindeközben persze büszkék is vagyunk honfitársunkra. A nyírlugosi 24 éves fiatalember karrierje ugyanis töretlennek tűnik: előbb Debrecen, bajnoki és kupagyőzelmekkel, a holland PSV Eindhovennel Bajnokok Ligája indulás, majd a dagesztáni Anzsi Mahalacska klubhoz való rövidke, alig féléves kirándulás után az egyik legismertebb orosz klubhoz, a Dinamo Moszkvához igazolt. Olyan csapathoz került, amelyre nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában odafigyelnek a futballban szorgoskodó szakemberek és a szurkolók egyaránt. Mindezt Dzsudzsák Balázs hihetetlen szorgalmával, a labdarúgás iránti szeretetével és alázatával érte el. A felsorolt eredmények mellett pedig azt is, hogy 41 alkalommal húzhatta magára címeres mezt és hallgathatta végig a magyar himnuszt. De nemcsak focitudása, hanem magatartása, emberi kvalitásai is példakép lehet az ifjú generáció számára. Mégpedig a sportolók és a sportot kevésbé szeretők számára egyaránt. S itt érzem elhibázottnak azt a felhajtást, ami most a jeles élsportoló körül zajlik. Szinte semmit mást sem írnak/mondanak róla, mint azt, hogy mekkora pénzért igazolt a Mahacskalától Moszkvába. Úgy tüntetik fel a 19 milliót, mintha az az ő zsebébe vándorolna, s Dzsudzsák rendelkezne a hatalmas – magyar forintban csaknem 6 milliárd forint – felett. Tény, hogy eleddig egyetlen egy magyar focistáért sem adtak ekkora összeget, de ez nyilvánvalóan a klubok egymás közti „pénzforgalma”, tehát a labdarúgó ennek elenyésző (de nem elhanyagolható) hányadát kapja. Ilyenkor a focista szempontjából elsősorban az a mérvadó, hogy új klubjában mennyi lesz a fizetése, milyen prémiumokra számíthat és egyéb juttatásai miből állnak. Például milyen lakást és gépkocsit kap, ami ilyen szinten már természetes elvárás és „szolgáltatás”. A honi média, néha enyhe túlzással, azt próbálja szuggerálni az olvasónak, hallgatónak, nézőnek, hogy ennek az egykoron falusi grundon focizó és nagy karriert befutott labdarúgónak semmi más gondja nincs - csak a pénzt kell számolnia. Az az érzése az embernek, hogy nem kell mást tenni csak egy jó menedzsert találni, aki kiváló feltételekkel tudja eladni a játékost és utána megy minden magától. Ilyen egyszerű ez a dolog, gondolhatja sok fiatal focista, aki hasonló pályafutásról álmodik. Pedig messze nem így van. Rengeteg lemondással, verejtékezéssel lehet eljutni ilyen szintre. Nemcsak a futballban, hanem más sportokban is. Hálátlan dolog egy csapatsportban jól teljesítő játékost összehasonlítani az egyéni sportágak kiválóságaival, de mégis megkockáztatom: Janics Natasa, Vajda Attila, Kovács Katalin, Cseh László, Gyurta Dániel vagy a korábbiak közül Balczó András, Egerszegi Krisztina, Nagy Tímea, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázók és még sokan mások is dolgoztak, verejtékeztek annyit, mint egy futballista. Esetünkben Dzsudzsák Balázs. Velük kapcsolatban azonban soha nem jelennek majd meg hangzatos átigazolási szalagcímek, kiváltképpen a transzfer összegéről nem. Ilyen a sors, mondanánk rezignáltan, s ez így van rendjén. Nincs teljesen rendjén, de a világ elanyagiasodott, ezt mindannyian látjuk és felbomlottak az értékrendek is. S ennek megfelelően honorálják napjainkban egy-egy sportág teljesítményét. Néhány évvel ezelőtt Michel Platini, az UEFA elnöke szólalt fel a hihetetlen aránytalanságok ellen – labdarúgó társadalmon belül. Rámutatott például arra, hogy az angol, német, spanyol giga-klubok mértéktelen kiadásai nem tesznek jót az egyetemes európai labdarúgás fejlődésének sem, hiszen így a gazdaságilag fejletlenebb országok csapatai soha nem kerülhetnek a legjobbak közé, annak ellenére, hogy tehetségük, tudásuk erre predesztinálja őket. Kijelentését elhallgatták, legyintéssel nyugtázták és megy minden a régiben, ki tudja meddig és milyen magasságokban szárnyalnak majd azok az összegek, amelyek gazdát cserélnek egy-egy aranylábú ifjú le- vagy átigazolása alkalmával. Visszatérve Dzsudzsák Balázshoz, talán az lenne a célszerűbb, ha a népszerű sportoló elvégzett munkájáról, tudatos karrierépítéséről, az új környezetekbe való beilleszkedéséről, a családja iránti gondoskodásáról és hazaszeretetéről szólnának a zsurnaliszták írásai. Arról, hogy például Balázs volt a sportolók közül talán az első, aki a kolontári és devecseri vörösiszap-katasztrófa után azonnal több milliós felajánlással segített a bajbajutottakon, vagy a rendszeres támogatásokról, amelyeket a különféle gyermeksegélyező alapítványoknak folyósít. Így lenne teljes értékű az oroszországi átigazolási sztoriról készült tudósítás is.