A hit nem magánélet

A hit a legkevésbé sem lehet magánélet! Milyen sok embertől hallottam már, hogy mint valami személyes csecsebecsét reggetik egy poros polcon a vélt vagy valós hitüket, mondván a privát élet legbensőbb magánügyét képezheti csupán hitük, hiszen az senki másra, csakis tulajdonosára tartozik.

Ez a gondolat oly annyira az Istentől kapható bölcsesség híját képezi, hogy égbe kiáltó ellentétben áll Isten akaratával. Tegyünk föl két alapvető kérdést. Mi lett volna, ha Jézus és a tizenkét tanítvány személyes magánügyeként éli meg hitét? Mi lenne, ha a keresztények bátrabban mernék hirdetni Isten üzenetét?

Nem nadrágzsebbe való…

Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.

(Máté evangéliuma 28:18-20)

Ha az emberrel megtörténik az életében a legnagyszerűbb esemény, ami valaha megeshetett, akkor vajon nem érez-e szükségszerűen késztetést arra, hogy ezt másokkal is megossza? Sajnos a jelenlegi kereszténység képviselőinek egy igen tetemes százaléka valamiért valóban nem érez. Örömmel elfogadja Isten ajándékát Krisztusban, hogy egy másik személy hordozta el helyette a bűn terhét, majd zsebre rakja, mint valami féltett színes üveggolyót, amiről, ha kisülne, hogy nadrág zsebében rejtegeti végzetes felsülés áldozatává válna a tulajdonosa. Ugyebár nehéz is beismerni, hogy milyen nagyon szégyenletes dolog az, ha valaki kimondja: létezik egy Isten, aki testben eljött, hogy meghaljon értünk, majd harmadnapra feltámadva örökké él, és uralkodik. Pedig az élet nem olyan hosszú, semmint azt gyakran egy múló szép élmény szeretné nekünk valótlanul állítani. Ez az emberek két táborának két igazságát hordozza. Az egyik tábor az, aki még nem ismeri az evangéliumot, sem mellette, sem pedig még ellenében nem hozhatott döntést és így száguld át életén. A hívő tábor számára, az igazság pedig a tanulság, mégpedig a felelősség, hogy elmondja a valóságot Istenről.

Ha megnyílna felettünk az ég…

Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom az utolsó napon.

(János evangéliuma 6:44)

Tegyük fel csak egy pillanat erejéig, hogy mindaz, amiben én magam és még sok százezrek hisznek az országban, maga a valóság. Ha most csak egy pillanatra megnyílna felettünk az ég és megjelennének az angyali seregek, élükön a megdicsőült királlyal, Jézussal, akkor mindez vajon milyen mértékben befolyásolná az embereket Isten mellett meghozható döntésre? Sajnos a szívem mélyén úgy sejtem, hogy kevéssé. A szenvtelen természetfeletti búvár egy ködös látomást emlegetne, a tudós egy éghajlattani változás nyomán létrejövő délibábot, az űrkutatás lehet, egy földön kívüli intelligens, közel emberszabású életformát írna le. Mindenki megtalálná a saját elméleteibe illeszkedő leírást, amellyel máris igazolva látná egy korábbi fiókban porosodó hipotézisét az eltűnt vízió felett. Isten a hitet adta, mint egy csodálatos utat arra, hogy megismerjük őt, a nem látható dolgok létéről való meggyőződést. Éppen ezért az ember felelőssége nem terjedhet tovább annál, minthogy átadja az üzentet, aztán pedig szeretetben elfogadja pozitív és a negatív választ is, és mint például az én esetemben is, adott helyzetben a szélsőséges negatív megnyilvánulásokat is.

Merre masírozunk?…

Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!- azt mondja a Seregeknek Ura.

(Zakariás 4:6)

Az igaz hitet soha senkinek nem kellett kisbaltával terjesztenie, még akkor sem, ha ezt a hazugságot gyalázatosan megengedték maguknak némelyek valamilyen politikai erő formájában. Az általam számtalanszor leírt evangélium üzenete egyszerű, és az arra adható válasz teljes mértékig önkéntes. Senkinek sem kell végeláthatatlanul szuszakolnia szeretett vagy kevésbé szeretett embertársába ezt az igazságot, az ima erejének elengedhetetlen jelentősége van. Ugyanakkor tartok tőle, hogy sokkal kevesebben esnek ebbe a hibába, mint abba, hogy képtelenek megállni egy percre az utcán és olyan szeretettel szemlélni az emberiségből abban a pillanatban látható szeletet, hogy felelősségteljes szívvel tudják: még lehet, hogy ők épp a pokolba masíroznak. Ugye milyen kemény szavak ezek? Ugyanakkor semmivel sem keményebbek, mint amelyeket maga Jézus mondott:

Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.

(Máté evangéliuma 10: 32-33)