Hús-vér fejezetek

Ha az életünk egy könyv lenne, suhanó lapokkal, ami fölé odahajolhatnánk megszagolni, hogy árasztja-e a régi könyvek meghitt illatát, akkor most elmondhatnám, egy régi fejezet végére értem, és lehet, egy új fejezet kezdetén állok. Megálltam hétfőn egy ódon épület közepén, és feltettem magamban a kérdést: mikor volt az a pillanat, amikor már tudtam, én, amíg élek, másokon szeretnék segíteni. Mikor lett abból a makacs, cinikus, lelke mélyén zárkózott, intellektuálisan pöffeszkedő nőszemélyből egy empátiára, megértésre és valóságos szeretetre törekvő leány?

Beálltam egy sorba, egy zsúfolt fénymásolószalonban, és hagytam, hogy megfogalmazódjon bennem: kimerültem, az elmúlt időszakban megittam az emberiség kávéfogyasztásának a felét, mert hittem és tudtam, hogy pszichológus leszek egy nap. Most még egy államvizsga és egy felvételi, még két év mesterszakon, az alapképzés után. Egyik pillanatról a másikra érthetetlen hiányérzetem támadt, ez a kellemetlen érzés csak tovább fokozódott, a szűk, diákokkal zsúfolt helyiségben. Villámként hasított belém a felismerés: eljöttem beköttetni a szakdolgozatomat, pusztán egyetlen dolgot felejtettem el magammal hozni: a szakdolgozatomat. Pedig kínszenvedéssel lektoráltattam tudományos gondolataimat, hisz a tudományos szövegezéseimben a diszgráfiám ugyanúgy üldöz, mint a hétköznapi gondolatiságomban. Munkámban némely tudományos alapelvről elírás révén, megállapítottam, hogy tulajdonképpen tudományos ’alaplevek’. Lektoráló segítségem sírva nevetett, mire közösen végigolvastuk, némely szónál elmagyarázta, hogy nem létezik; némely képzavarnál elmondta, hogy szürreális. Fennhangon felkiáltva a fénymásoló közepén nagyot dobbantottam lábammal: „Ez nem lehet igaz.” Megrezzentek a várakozók, egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem láthatják gondolataimat. Elrohantam szakdolgozatomért, idő szűkében bár, de sikeresen bekötötték. A hivatalos ügyintézés közben jellemzően elhagytam aktatáskámat, amiért vissza kellett rohannom, közben versenyt futottam az idővel, de végül nem ő győzött. Még ezen a napon elfelejtettem mindent, ami elfelejthető volt, és még ezen a napon kaptam megrázóan rossz hírt, amit már nem feledhetek. Fejezetek nyílnak és fejezetek véget érnek, ha az életünk valóban egy könyv lenne, elmondhatnánk, hogy egy olyan történet, ami éppúgy kecsegtet a nevetéssel, mint ahogy könnyeket is ígér. Mégis állítom, hogy amit megláthattunk a világosságban nappal, azt ne vonjuk kétségbe akkor sem, ha eljön az éjjel a maga sötétségével. Én megláttam egykoron, hogy lehetek másoknak támasza, vigasza, szeretete. Lehetek egy olyan ember, akiről valaha még álmodni sem mertem. Ha látják kedves Olvasók azt az embert a világosságban, akivé válhatnak, akkor ne engedjék, hogy a sötétség, a nehézségek, a kemény megpróbáltatások elültessék a kétséget, hogy léteznek lehetetlenek. Az állhatatosság kipróbált jellemet eredményez, az igaz emberségben pedig megmutatható a minden ember iránti szeretet. A körülmények hazudhatnak bármit, és az emberi logika rásütheti a bélyeget a szebbre és a jobbra, hogy lehetetlen, mégsem szabad csüggedni, vagy feladni azt, amit már egyszer megláthattunk a világosságban. Kedves Olvasók! Legyen ajándékká Önöknek minden egyes sorom, mert olyan szívvel adom.