Hajléktalanok alapította lapot árul a szegedi hajléktalan

Nem kellene, hogy így legyen, de Szeged belvárosi látképéhez nem csak az alig néhány évvel ezelőtt felújított Dugonics tér és a közepén elterülő zenélő szökőkút, az impozáns dóm vagy a butikokkal tarkított nyüzsgő Kárász utca tartozik, hanem az itt meghúzódó hajléktalanok is.

Akad közöttük azonban egy piros kabátos férfi, aki nem csak szolid viselkedésével és megjelenésével tűnik ki a többiek közül, hanem a hóna alatt szorongatott újságjaival is.

Virág Béla

árul, így próbál meg hónapról-hónapra boldogulni. 2008 előtt költözött Budapestről Szegedre, s bár minden másról szívesen mesélt, arról szűkszavúan beszélt, miért kényszerült elhagyni a fővárost. „Saját hibámból és részben másokéból is” – ennél többet nem mondott. Azóta minden délelőtt a Nagyáruházhoz jár, körbe a passzázson le egészen a „kráterig”, így népszerűsíti az Új fedél nélkül-it, próbál meg néhány forintot összeszedni, hogy ki tudja fizetni szállását. Kevés a pénz és nehezen gyűlik, viszont ez is több a semminél. Az Orbán-rendszer szociális segítségnyújtásától már nem vár többet, hangjában csalódottsággal vegyes szomorúság visszhangzik, amikor a hajléktalanokat és a nehézsorsúakat érintő intézkedésekkel kapcsolatos kritikáját megfogalmazta. Ha valakire, akkor az önzetlen ismerősökre támaszkodhat. „Nincs miből megélni” – zárta gondolatait, még annak sem, aki tenni akarna azért, hogy kilábaljon ebből a keserű sorsból.

Az Új fedél nélkül-i – hajléktalanoktól hajléktalanoknak

„Valamikor én is hajléktalan voltam.” Ennek már 13 éve.

Bogdány János

visszagondolva nem bánja, hogy az élete ilyen keserű fordulatot vett, hiszen az utcán töltött évek megváltoztatták gondolkodását, olyan célokat tűzött ki maga elé, amelyekre talán azelőtt ő maga sem gondolt volna. A matematika szakos tanárból lett vállalkozó több mint 10 évig élt fedél nélkül. Ahogyan a rendszerváltás környékén sokaknak, úgy neki sem jöttek be a számításai az építőiparban: a rosszul megválasztott üzletfelek tartozásspirálba taszították, ahonnan már nem volt kiút. Idővel tönkrement a házassága, elveszítette lakását, pikk-pakk a farkastörvények uralta hajléktalan-társadalomban találta magát, ahol nem, vagy csak igen ritkán lehet ételt szerezni, munkát pedig még annyira sem. De nem tört meg.

„Nem tudom, ismeri-e azt az érzést, amikor az ember nem tudja, hogy mit csináljon, mihez fog kezdeni az életével. Ez egy katasztrofális helyzet. Elhatároztuk mi, hajléktalanok, hogy tenni akarunk a sorsunk ellen. Összejöttünk és megbeszéltük, hogy mit szeretnénk csinálni, mihez értünk.” Valahol itt fogant meg az első utcalap ötlete. Bogdány tehát hamar beilleszkedett, harmadmagával tervezgetett, és bár rögös út vezetett az újság megvalósításáig, határozott jelleme miatt sorstársai elkezdték tisztelni.

Ungi Tibor

és

Ötvös Sz. József

lapalapítókkal úgy döntöttek, olyan forrást biztosítanak a hajléktalanoknak, amellyel szégyenérzet nélkül juthatnak jövedelemhez. Létrehozták a ma is működő Fedél nélkül című, kétheti kiadványt. „Heti néhány alkalommal összeültünk, ötleteztünk. Volt, aki verseket írt, más történeteket mesélt, ezek kerültek bele az újságba. Egy alapítvány vállalta gondozását, majd kaptunk belőle néhány darabot, amit saját költségre lefénymásolhattunk és terjeszthettünk. Így kezdődött.” A 90-es évek közepén egész kis kommuna jött éltre a hasonló sorsúakból, akik felkarolták a tenni akarókat, s hol étellel, hol ruhával segítették egymás boldogulását. Mentek a dolgok. Névsor alapján osztották fel a fővárosi kerületeket, ez határozta meg, ki és hol árulhatja az újságot. A saját placcát mindenki védte, főleg az akkor „divatba jött” bérkoldulók elől, akik kiszolgáltatott állapotban más hasznára gyűjtöttek (és sajnos gyűjtenek a mai napig is). Bogdány János elárulta, eleinte megpróbáltak tenni e horrorisztikus állapot felszámolásáért, de nem sikerült, hiszen újabb és újabb megnyomorított embereket importáltak a nagyvárosokba. Az Új fedél nélkül-i – mondjuk úgy – összeférhetetlenség miatt született meg. A Népszabadság igen komoly összeggel támogatta a Bogdány, Ungi, Ötvös-hármas elképzeléseit az emberközpontú, bűnözésmentes megélhetési forrásról, azonban a melléjük álló alapítvány benyelte a pénzeket. Hogy ne érjen véget a kezdeményezés, hogy továbbra is számíthassanak rájuk a hajléktalanok, Ötvös Sz. Józseffel saját kiadványt gyártottak. Lévén, hogy nem voltak elég dörzsöltek, ismét egy trükkös szervezet karjaiba futottak, de az újság minden viszontagság ellenére élt tovább. „Az első példányt a híd alatt írtuk, néhány ezer forintért szerkesztették valahol, majd 6 forintért fénymásoltuk. Nevetséges volt, de így jött létre.” A szerkesztők elhatározták, színvonalas lapot indítanak, humor, versek és közérdeklődésre számot tartó, hajléktalanokról szóló „rovattal”. Mindez 2006-ban történt.

A becsületkassza elvén működő lap csak egy lépése volt, az igazi álom egy kulturált, jól felszerelt hajléktalanszálló alapítása volt, ahová nem csak kényszerhelyzetben fordulhatnak, hanem átmeneti otthonként tekinthetnek a rászorulók. Persze ekkor még neki sem jutott több egy olyan helynél, ahol éppen meghúzhatta magát, ezért kritikusai joggal gondolták, hogy az idea csak az marad, ami. A törzstőkéhez sikerült összeújságolniuk néhány tízezer forintot, majd egy magánszemély –aki helyet kért magának az alapítvány kuratóriumában – kiegészítette, később kimeszelte az összes hajléktalant a szervezetből. Minden kezdődött előröl, de a lelkesedés, a tenni akarás nem hagyott alább. „Mire észhez tért a szakma, addig már négy szállót építettünk. Nagy szó volt, hogy a hajléktalanok hajléktalanszállót építenek és vezetik. Nem tudja mi volt azelőtt az ilyen szállókon: félholtra verték az embereket, majd mindenüket elvették. Mi munkahelyeket szereztünk nekik, tévével és hűtőgépekkel szereltük fel a szállókat. A legkevesebb normatívából dolgoztunk, de létszámunkat tekintve a legnagyobbak voltunk az országban, mintegy 800 fő lakott nálunk”. A végső, a saját, a Jövő a Hajléktalanokért Alapítvány működőképes, azóta a baptista egyház gondozza. „Amit én csinálok amolyan munkaterápia, és ez alatt nem közmunkát kell érteni. Az a legjobb, ha ezeknek az embereknek van kilátásuk a jövőre nézve. Megpróbálom életben tartani bennük a reményt, pláne így karácsony környékén ez nagyon fontos. Azon dolgozom, hogy foglalkoztatva legyenek, hogy ki tudjanak lábalni. De nem elég halat adni, háló is kell.” Örömmel számolt be róla, hogy bizony vannak, akiknek sikerült kitörniük a nyomorból: mára családot tudtak alapítani, lakásba költözhettek. Ebbe a fonálba kapaszkodik Virág Béla is.