Te édes harminc

Próbáltam emlékeimben felkutatni legkorábbi képet, és talán épp az egyik legtávolabbi pillanatban arra emlékszem, hogy pirinyó lépteimmel kitotyogok a nagymamám konyhájába egy hajnalon, aki épp egy régi típusú kotyogós kávéfőzőt igyekszik összecsavarni, miközben azt gagyogom, hogy mikor indulunk már végre, hiszen utazni készültünk. Az idő képlékeny voltát igazolja, hogy ez az élmény olyan élénken jelenik meg szemeim előtt mintha csak valóban tegnap lett volna, miközben ma már a harmincadik életévembe élek, hiszen épp ma töltöm be.

Tegnap egy három éves kisfiúval fogócskáztam, faltól falig száguldott apróka lábain, olyan nagyokat kacagott miközben próbáltam utol érni huncut tekintetét hátra vetette, ’úgy sem tudsz utol érni’, és persze, hogy nem tudtam utol érni, hiszen nem is akartam. Neki az volt a játék, hogy ne érjem utol, nekem az volt a játék, hogy halhattam a kacagását, amiért nem értem utol. Néha megállt és megfordult, amolyan garanciaként megölelt a térdemnél, csakhogy biztosítson róla, bár leköröz, de azért higgyem csak el neki, hogy pajtások vagyunk. Elhittem. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy az életünk is egy ilyen futásból áll, bár az kétségtelen, hogy gyakorlatilag mindenki a rossz irányba rohan, addig amíg rá nem lel a helyes útra. Én mintegy tizenkét évvel ezelőtt leltem rá a helyes útra. Megmosolyogtat az a gondolat, hogy ezen az éjjeli számvetésen olyan emlékek jelennek meg előttem, amik egy kamasz lázadó ifjúságának részeként határokat nem ismerve söpörnek végig hurrikánként emlékeim sokaságán. Magam előtt látom a patinás gimnáziumot, ahol már eldöntött tényként kezeltem, hogy nekem soha semmilyen közöm nem lesz a természettudományokhoz, hiszen az egyetlen valamire való tantárgyként kizárólag az irodalmat voltam hajlandó elfogadni. Így mi sem volt annál természetesebb, minthogy feljogosítva éreztük magunkat a kémia tankönyv lapjainak kiszaggatására. Így a padot teletömtük a lapokkal, tudniillik arra is sajnáltuk az időt, hogy puskát írjunk. Álmomban sem gondoltam, hogy én majd egy nap valóban úgy teszek mint a kisfiú akivel fogócskáztam, lesz valaki akinek a térde elé akár leborulni is képes leszek és vakmerően azt mondom neki, hogy legyen meg az ő akarata az életemben. Ennek kellőképpen meg is lett az eredménye, hiszen nem telt el olyan hosszú idő, és nemhogy kémiát kellett magolnom, de anatómiával és kórélettannal is fel kellett vennem a harcot. Mindezt azért, mert úgy gondoltam, hogy bármennyi év legyen is hátra az életemből én azt Isten akaratában szeretném eltölteni. Nos, számotvetve ennek következményével, elmondhatom, hogy nem hittem, hogy lesz majd idő, amikor olyan foglalkozást kívánok választani, amiben, én, a lehetetlenül cinikus és olykor túlzóan bőbeszédű ember mások meghallgatásával kívánok foglalkozni. Azt pedig végképp elképesztőnek találom, hogy még örömöm is bőségesen legyen benne. Nekem ha azt mondta volna Isten, hogy legyek révkalauz az lettem volna, ez nem kétséges, mert ma már tudom, hogy a világ bolondjait választja ki, hogy az evilág bölcsei némiképp pironkodjanak. Ugyanakkor nélküle nekem ez a harmincadik életév is éppolyan őrültségnek látszana, mint ahogy ővele tűnik már bolondságnak az az élet, amit még őnélküle éltem. Egészen mindegy is, hogy hány év van mögöttem és hány év lesz még előttem, nekem csak az a fontos, hogy valamiképp visszatükrözhesse az életem annak a személynek a szeretetét és jóságát, aki a kémia tankönyv szaggatóból (itt sajnos megjegyezném, hogy ez egy nagyon könnyed csínytevés volt, a többihez viszonyítottan), valami új teremtést alkotott. Zárszóként elmondanám hogy édesanyám mindig azt mesélte, hogy sűrű pelyhekben hullott a hó amikor világra jöttem azon a bizonyos februári délutánon. Hogy van-e aközött összefüggés, hogy egy hófödte téli alkonyatkor érkeztem, és aközött, hogy jobban szeretem a telet mint a nyara, az alkonyatot, mint a hajnalt: nem tudom. Ellenben az tény, hogy minden egyes évben imádkoztam hózivatarért február ötödikére, és így tavaly is hólapáttal görnyedő gyöngyöző homlokú álmos polgárok kezdték meg ezt a napot, így úgy gondoltam idén megkímélem a jámbor lakosságot és lemondok az égi patyolat tiszta áldásról, idén nem kértem. Kedves Olvasók! Nagyon sok szeretettel kívánom, hogy ha ezen a héten valamilyen számvetést végeznek, akkor az pozitív mérlegre billenhessen az életükben, de legfőképp azt kívánom mindenki számára, hogy a jövő tartogathasson még elképesztő fordulatokat, csupa olyasmit ami a csodák valóságát támaszthatja alá.