A nők és a szórakozottság

Tegnap reggel fél mosollyal az arcomon örömmel nyugtáztam, hogy a banánérlelő nyári hőséget felváltotta egy kellemes, üde reggel, amiben az éjszakai mennydörgés és villámlás már csak egy lidérces álomként tűnt fel szemeim előtt. Szeged szívemnek legmelengetőbb kertvárosi részén kormányoztam az autómat, az aznapi teendők sorát számbavéve sóhajtottam, miközben körbetekintettem a még álmoskás buszra várakozó polgárok egy heterogén csoportján, hiszen nem szűnök meg szeretni Szőreget, a hozzám tartozó települést.

A velem szemben közlekedő autósok közül az egyik rám villantott, aminek az okát nehéz lett volna meghatározni, először egy göröngyöt kerestem a villogtatás helyén, az aszfalton, esetleg rosszul észleltem és csak egy huppanón gyürkőzte át magát a volánnál ülő. Az út egyenletesnek tűnt, tehát lélektanilag felkészültem, hogy valahol egy trafi áll lesben. Ellenőrizve a sebességet megállapítottam, hogy derék, törvénytisztelő állampolgárként jelenleg a megengedett sebességgel közlekedek, nem úgy, mint ahogy sajnos legutóbbi fájó rendőrségi szerelmeslevél kézhezvételét követően megállapítást nyert. A társadalom többsége úgy véli, hogy a szórakozottság a férfiak kiváltságaként jelenik meg a történelem folyamán, és a nők sajátjaként nem értelmezhető. Ezt sajnos éppen a saját személyem az, aki konzekvensen cáfolja, mert ami elfelejthető azt én rendszerint el is felejtem. Ellenben sohasem felejtem el annak a hivatalos tárgyalásnak a menetét, amiben saját szétszórtságom felett érzett bosszúságomban fakadtam ki a tárgyalófél legnagyobb megrökönyödésre: „Én már majdnem olyan szórakozott vagyok mint egy férfi!”. Az említett nem képviselőjeként, a tárgyalópartnerem enyhén megnyúlt ábrázatát szemlélve, úgy értékeltem, hogy nem ért egyet spontán felvetésemmel, ezért nem is forszíroztam tovább a kérdést, némán kerestem tovább a táskámban eltűnt határidőnaplómat. Sajnos most is csak arról tudok beszámolni, hogy a másik szerelmetes levelemet az autópálya fenntartótól kaptam rögvest az első szerelmes irományt követően, hisz feledékenységem részeként a matrica kontrollnak az én esetemben nem volt mit kontrollálnia, hisz matrica nélkül autózgattam. Ellenben ezen a reggelen, büszkén húztam ki magam a sofőr poszton, még a borongós időjárásra is ügyeltem, így bár lakott területen haladtam, még a világítást is felkapcsoltam, hisz az időjárási viszonyok így kívánták. Behajtottam az előttem lévő körforgalomba, amikor tőlem jobbra megláttam a parkoló rendőrségi autót, szívemet egy pillanatra megszorította a már összegyűlt hibapontjaim száma. Kihajtva a körforgalomból, nyugtáztam, hogy most még egy rutin ellenőrzésben sem volt részem, amikor már több mint ötven méterrel később a visszapillantó tükörből megláttam a rendőrségi gépjárművet, amint krimibe illő manőverekkel szirénázva üldözőbe vett egy autót. Épp arra gondoltam, hogy ez kész őrület, hogy én mindig belecsöppenek valami filmszatíra jellegű eseménybe, aminek az abszurditása tagadhatatlan, mint például ez is itt: a békés, reggeli, kertvárosi övezet autós üldözéses jelenete. Eddigre már olybá tűnt, hogy a rendőrségi jármű nem akarja abbahagyni az üldözést, mert senki sem állt meg neki, ehelyett mögém ért, és ekkorra már számomra is világossá vált, hogy engem üldöznek, hangos szirénázással adva nyomatékot sejtésemnek. Ezek után már egyértelmű volt a rend őreinek, hogy „vaj van a fejemen” (ezt kérem, valaki egyszerre magyarázza el nekem honnan ered, mert azok eredőit még értem, hogy „átesett mint dorozsmai ember a talicskán” valamint az is világos, hogy „pislog, mint miskolci kocsonyában a béka”, de vaj és a koponyatető összefüggése nem egészen egyértelmű). A legközelebbi buszmegállóba félreálltam, a visszapillantóból láttam, ahogy a hivatalos személy sebtében még eligazgatja fején szolgálati főfedőjét, majd határozott léptekkel odamasíroz ülésemhez. A ’szépjóreggelt’ kíséretében vezetői és forgalmi engedély került elő, kinyitottam az ajtót és átadtam a jogosítványomat. Miközben még a forgalmi engedély után kutattam az ajtó visszacsapódott, és a rendőr gyanakvó pillantással javasolta, hogy inkább engedjem le az ablakot, ha ez számomra már nem volt ilyen kézenfekvő megoldás. Megfogadva a tagadhatatlanul praktikus tanácsot vártam, hogy miután ellenőrizte az okmányokat számomra is egyértelművé válhat, hogy milyen szabálysértést követtem el. Ehelyett egy fiatal kollegina jelent meg a középkorú mellett, aki egy számomra addig még ismeretlen tárgyat tartott fel, amiről kizárásos alapon megállapítottam, hogy ez lehet az a bizonyon szonda, amihez még sohasem volt eddig szerencsém. Megkért, hogy addig fújjak bele, amíg nem hallok egy kattanás szerű hangot. Itt annyit jegyeznék meg, hogy nem vehettem át a készüléket a hölgytől ő tartotta nekem, és ezt úgy kellett lemenedzselni, hogy közben bent ültem a kocsiban, ők pedig kint álltak a jármű mellett. Itt döntő többségben a nyakhosszúságon elvérezne az emberek egy jelentős százaléka. Mivel épp egy náthával küzdöttem, aminek a gyakori köhögés volt az egyik tünete, úgy éreztem, hogy sohasem fogunk elérni a kattanó hangig. Enyhe szédüléssel már épp azon lamentáltam, hogy mit kezdenének velem, ha ültő helyemben elájulnék, de még mielőtt erre sor kerülhetett volna már sikeresen teljesítettem a fújási mennyiséget. Amíg az eredményre vártunk szerettem volna jelezni, hogy egy nagy bögre laktózmentes hideg tejjel készült tejeskávét fog csak kijelezni, de végül úgy értékeltem, hogy nem feltétlenül lennének nyitottak a humoromra. Némi meglepetéssel nyugtázták a negatív eredményt, amire én szerettem volna megkérdezni, hogy valóban olyan ember benyomását keltem-e, aki két felessel indítja a napját, de végül további szép napot kívánva továbbengedtek. Nos, a feledékenységről még annyit mondanék, hogy miközben épp a fogászati rendelőben ecseteltem közlekedési ügyeimet, aközben elfeledkezetem a parkoló cédula megvételéről. Ennek pusztán az állt a hátterében, hogy a rendelőhöz tartozó udvarban fellelhető szimpatikus, interaktív kutya (ő ijesztgetni próbál, a békés járókelők meg rémüldöznek) tökéletesen elterelte a figyelmemet, ugyanis a Lucky névre keresztelt eb, egyik-pillanatról a másikra meglepő rokonszenvet táplált irántam, és kedvességével tüntetett ki a pórnép közül. Ezen annyira meghatódtam, hogy elfelejtettem parkolójegyet váltani. Dolgom végeztével, a rendelőből kilépve már két parkolóőr írta a bírságomat, én lóhalálában rohantam oda, még időben, így a büntetés helyett, a két kooperatív járőrözővel csevegtem egy keveset. Kedves Olvasók! Az kétségtelen, hogy Isten férfinak és nőnek teremtett bennünket, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy hibáink nemünktől függetlenül valós létezőként jelennek meg. Téves következtetésre jutunk, ha mentesnek tekintjük magunkat bizonyos hiányosságoktól pusztán azért mert nemünk képviselői vagyunk. Remélem némi kikapcsolódást nyújthattak soraim, egy üdítő nyári limonádéként szántam, mélyebb, morózus gondolatokat ez alkalommal nem pengetve! Legyen egy nagyon szép hétvégéjük!