Felkelek, és az ablakhoz lépek. Kitárom. Hideg. A tél szelleme lám még mindig nem vonta el didergető, fagyos köpenyét. A reggel is hűs, még helyenként ropog a megmaradt hó a talpam alatt, törik a jég, velem fázik a táj: a Tisza, a híd, a látóhatár. Deres tokban rezeg felettem az ág, és a hólepte pad lassú, hosszú árnyékot vet - igen, minden lassú, minden csendes, mert a tél néma hatalom - ma büntetés, s holnap jutalom. Ma hó és lapát, holnap előtted elnyúló szépség, a táj, hóba, jégbe burkolózva, hogy odabújhass valakihez kandallód előtt, s suttogva, halkan, de bátorítva mondd: míg földünkön e rideg, fehér bűbáj honol; fény, melegség, szeretet - magunkban őrzünk, bennünk lakozol.