A tizennégy éves múltra visszatekintő Sándorfalvi Böllérnap idén is többszáz érdeklődőt vonzott a Piac téren felállított alkalmi vágóhídhoz. Talán egyedül csak azok a malacok nem örültek felhőtlenül a vigasságnak, akiket szakavatott férfikezek segítettek a másvilágra. Ezúttal a röfögő torhoz egy szürkemarha borjú is csatlakozott. A polgármesteri köszöntő és az első, a második és kitudja hányadik bemelegítő pálinkától felbátorodott csapatok sorra ölték le a nekik szánt malacokat. A sort egy termetes, igencsak haragos, hosszúszőrű disznó nyitotta, majd őt követték a ketreces társasutazáson résztvevő apróbb társai. Serényen járt a főböllér kábítópisztolya és kése, de talán ennél is serényebben forgolódtak a böllérpálinkákkal a menyecskék, hogy bátorságot öntsenek a rémes dúvadaktól megrémült férfitársaságba. A sertések némi – talán érthető – méltatlankodással vették tudomásul, hogy földi pályafutásukat hamarosan a böllérek kései alatt végzik be. Az elcsendesült malacok ezután egy utolsó, kollektív fürdetésben részesültek, majd apró darabokra szedették őket, hogy önfeledten elfoglalhassák méltó helyüket, és bélbe töltve elmélkedhessenek a világ mulandóságán. A szép számú érdeklődő közönség a sátorban felállított hentesasztalok során végigvonulva, jó hangulatú népzene kíséretében várta, hogy a malacok lassan apró darabokra kaszabolódjanak, és a böllérek megőrizzék összes ujjukat. A sertésalkatrészek tárcsán sülve, darálóban aprítva, bélbe töltődve kóstolóvá nemesültek, az asszonyi kezek szorgosan forogtak, miközben a pálinkába áztatott nyelvek egyre lassabban mozogva méltatták a férfiúi ügyességet és hozzáértést.