Névforduló: Tintorettótól Lóránt Gyuláig

(N)évfordulós naptárunk segítségével kedves Olvasóink mindig tájékozottak lehetnek a „napi történelemből”.

1594-ben ezen a napon halt meg Jacopo Tintoretto (Velence, 1518. szeptember 29. – Velence, 1594. május 31.) olasz festő.

A velencei reneszánsz festészet egyik kiemelkedő képviselője, a híres velencei aranykor festőiből leginkább ő az, aki az érett reneszánszból a barokk előfutára lett. Valódi neve Jacopo Robusti, apja kelmefestő volt, innen ragadt rá a Tintoretto név (tintore olaszul kelmefestő). Michelangelo szobrainak helyi másolatait sokat tanulmányozta, és ezáltal alapos anatómiai ismeretekre tett szert. Hamar felismerte Tiziano nagy tehetségét, és arra törekedett, hogy az ő műhelyében tanulhasson. Később valóban dolgozott rövid időt a nagy mester mellett is, akit szorgalmasan másolt. Eleinte nehezen kapott munkát, korai festményeit nagyon alacsony áron kellett eladnia, még a vászon és a festék ára sem mindig térült meg. Később elsősorban Velencétől kapott megbízásokat. Legnagyobb lehetősége a Scuola di San Rocco épületének és templomának kifestése volt. 1564-1587-ig dolgozott ezen épületegyüttes freskókkal való díszítésén. Mintegy 60 hatalmas freskót festett, egyházi és bibliai témájú ciklusokat, ami a velencei reneszánsz aranykorának egyik csúcsteljesítménye. Az 1560-as évek közepétől már annyi megbízást kapott, hogy másokat is foglalkoztatnia kellett műhelyében. Sok portrét rendeltek tőle, és a velencei polgárok társas életének megfestése is tetszett a közönségnek. 1580-tól a Dózse-palota részére festett nagyméretű képeket. Az 1590-es évek elején festette legnagyobb méretű képét, a Paradicsomot. 1594-ben pestisjárvány ragadta el. Nagy képzelőerővel és dinamikus természettel megáldott ember volt, hatalmas, mozgalmas, drámai festészet volt a célja, a kompozíció megalkotása és az alakok elrendezése erős oldala volt. Már pályája kezdetén érdekelték a színek mellett a fényhatások, az ábrázolandó jelenetet egy színpadszerűségen helyezte el és próbálta ki a világítási körülményeket. 1978-ban ezen a napon hunyt el Bozsik József (Kispest, 1925. november 28. – Budapest, 1978. május 31.) labdarúgó, jobbfedezet, az Aranycsapat tagja.1936-ban igazolja le a Kispesti AC (KAC). 1943-ban mutatkozik be az első osztályban. Klubja 1949-től beolvad a Bp. Honvédba. Ötszörös magyar bajnok. 1950-57-ben országgyűlési képviselő, honvédtiszt, 1950-től százados. 1956-57-ben részt vesz a Honvéd illegális dél-amerikai turnéján, ezért 1957-ben megfosztották katonai rendfokozatától és kitüntetéseitől, továbbá lemondatták képviselői mandátumáról is. 1996-ban posztumusz honvédezredessé léptették elő. 1986-ban csapata, a Kispest stadionját róla nevezték el. Számos fontos labdarúgó esemény részese volt, így 1952-ben olimpiai bajnok, 1953-abn Európa-kupagyőztesként szerepelt a válogatottban. Az Aranycsapat tagjaként rúgott gólt 1953-ban Londonban az angol válogatott elleni diadalmas 6:3-as mérkőzésen, majd játszott 1954-ben a Népstadionban az angolok elleni 7:1-es végeredményt hozó visszavágón is. Tagja volt 1954-ben a svájci labdarúgó világbajnokságon a 2. helyezést elért magyar válogatottnak. A magyar labdarúgók csúcstartója: egyedül ő szerepelt a válogatottban 100 alkalommal (1947 és 1962 között). A válogatottban 11 gólt lőtt; utolsó mérkőzésén is eredményes volt. A Budapesti Honvéd szakosztályvezetője (1963-64), utóbb edzője (1966-67), majd a válogatott szövetségi kapitánya volt (1974). 1981-ben ezen a napon hunyt el Lóránt Gyula (született, Lipovics Gyula, Kőszeg, 1923. február 6. – Szaloniki, 1981. május 31.) magyar labdarúgó, az Aranycsapat keménységéről ismert középhátvédje, labdarúgóedző.Kőszegen – az 1937-ben megnyílt líceum második osztályába kerülve – 1940-ben kezdett játszani, 16 évesen a Kőszegi Sport Egylet első csapatában. Parádés játéka miatt felfigyeltek rá és bekerült az ifjúsági válogatottba. Első NB I-es mérkőzését a Nagyváradi AC-ban a Szolnok ellen játszotta. 1943-ban lőtte élete első NB I-es gólját, 1944-ben már 5 gólt rúgott, és ebben az évbe a Nemzeti Vasasban lépett először pályára. 37 mérkőzésen játszott a magyar válogatottban, az Aranycsapat középhátvédjeként. A Helsinki olimpián olimpiai bajnok lett a magyar válogatottal. Szerepelt az 1954-es világbajnokság berni döntőjében is. Játékos-pályafutása után sikeres edző volt, több élvonalbeli német csapat edzőjeként is tevékenykedett, 1976-ban görög bajnoki címet szerzett a PAOK Szaloniki csapatával, öt évvel később a kispadon érte őt a szívroham.