Óvóhely

A hét fotója rovatunkban érdekes, elgondolkodtató képekhez kapcsolódó rövid gondolatainkat olvashatják. Mostani írásunkat egy óvóhely ihlette.

Ezúttal egy óvóhelyre bukkantunk fotós kollégámmal, mikor a szokásos havi tanulmányutunkat jártuk. Ja, még nem is meséltem!? Sanyival felfedezzük a világot. Bizony. Rájöttünk ugyanis, hogy a megismerésünk valóságelsajátításának folyamában akadtak partszakaszok, mikor nem figyeltünk oda, észre sem vettük, aludtunk, igen, alvajártunk s járunk még ma is gyakran. Így hát időről időre felkerekedünk, és kóborlunk egy kicsit az ártéri erdőkben. De ez nem az a "leviszem kutyát, sétálok két kocsma között, megnézem magamat a Kárász utca kirakataiban" jelegű flangálás. Nem. Ez a csavargás leginkább

Arthur Rimbaud

kóborlásaihoz hasonlítható. („Mentem két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben..." ) Mikor a legszebb nyári zsongás közepette nyílik meg a föld, mocsárrá változik a rét, süllyednek a fák, de mielőtt elnyelne minket is, olyan napkitörés hevít, hogy rögvest arasznyi repedések szabdalásában szikkad meg a föld, s mi deréktájban, mint egy fejfa „fagyunk" bele a löszös földbe az erdő fenyveseivel együtt. Mozdulni sincs tudásunk, és észre sem vesszük, hogy a kezdeti rettegés mikor változik mosollyá, szűnik meg az idő, ahogy Szent Ferenc apró madárkája száll orrunk hegyére, s egy pillanatra megértjük énekét... Mi ilyen felfedezőutakra indulunk olykor, s ha visszatérünk, úgy törlődik az emlék - a hol, a mikor -, mint egy elrontott grafitrím. Most egy óvóhely került utunkba valahogy; valahol. És nem értettem, hogy mindez most mit is jelent, mígnem Sándor megmutatta a megmaradt fotókat, amiket a radírgumi még nem göngyölt szürke hurkává. Az óvóhely, ahová elérve végre felakaszthatod maszkod, egyik oldalában üríthetsz néha, a másikban pedig a koporsódnak támaszthatod fakó, szakadt zászlód.