A szegedi futball nagyjai: Dr. Bánfi Ferenc

Mióta az eszemet tudom, rajongtam a labdarúgásért. Ez gyerekkori szerelem

Reggeltől estig rúgtuk a bőrt, a pályán „laktunk” barátaimmal. Télen a 16-os területéről ellapátoltuk a havat, hogy tudjunk focizni! Nem lehetett olyan időjárás vagy más körülmény, ami miatt leálltunk volna.

Nagy volt az öröm, de nem tartott sokáig, mert nem volt hol laknom. Szekeres, aki volt a SZEAC és a szegedi Dózsa játékosa is, vitt el a Hunyadi térre a serdülő csapathoz próba játékra. Király Józsi bácsi az edző azt mondta maradjak.

Falusi iskolából kerültem a nagyvárosiba, és egy sportegyesületbe. Inamba szállt a bátorság, de hamar megküzdöttem a környezetváltozás nehézségeivel. Nagyon szerettem Józsi bácsit. Ma is magam előtt látom, ahogy tekerte a biciklit, mindig azzal járt. A nadrág szára fa ruhacsipesszel szűkre fogva, hogy az ne érjen a lánchoz és egy, az-az egy foci felfogatva a csomagtartóra. Mi pedig futottunk utána Béke telepre, ahol egy valamikori elhanyagolt pályán edzettünk. Ez volt a bemelegítés. Ott aztán két csapatra osztott bennünket, közénk dobta a labdát és azt rúgtuk másfél órán keresztül

Sok más gyerekhez hasonlóan én is híres focistának készültem. Imádtam és ma is imádom a focit. A Dózsában megtaláltam a második otthonomat. Ződi Misi bácsi a szertáros mindig megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel volt irántam. Ez a szeretet abban is megnyilvánult, hogy az első stoplis focicsukát - amit a nagyok már nem használtak - úgy választotta ki részemre, hogy az pontosan illeszkedett a lábam méretéhez. Azt mondta, hogy ez nekem való, a kutyaütőknek pedig jó lesz a lábuknál nagyobb, kicsorbult stoplis cipő is. Király Józsi bácsi időnként Pick szalámit hozott, amit edzés után egy-egy szelet kenyérre szétosztva ettük meg az öltözőben. Ez a családi légkör alapozta meg a Dózsához kötődésemet

 Zallár Andor az akkori vezetőedző hívott be a keretbe a Magyar Népköztársasági Kupa sorozatban az NB I-es Békéscsaba elleni mérkőzésre. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy leülhettem az első csapat kispadjára és persze nagy izgalommal vártam, hogy pályára léphessek. Ez a pillanat 2:2-es állásnál elérkezett a második félidőben. A játékba lépésemet követően valóra vált a minden fiatal csatár álma és egy távoli lövéssel bevettem az ellenfél kapuját, amely egyben a csapat győzelmét és továbbjutását jelentette. Akkor azt hittem, hogy egyszer NB I-es játékos és válogatott leszek.

1976-ban az érettségit követően 1 évre kölcsön adtak az akkor az NB III-ba feljutó Szentesi Vízmű csapatához. Ott remekül éreztem magam, fiatal korom ellenére alapember voltam, a mérkőzéseket végig játszottam. Sok tapasztalatot szereztem.

1977 februárban a mezőtúri Honvéd Szabó Lajos SE-hez vonultam be két év sorkatonai szolgálatra. Ott rúgtam a labdát előbb NB III-ban, majd pedig NB II-ben. Leszerelésemet követően pedig 1979-ben haza tértem a Dózsához, ahol egy év kivételével visszavonulásomig 1982-ig fociztam

Gyerekkori álmom volt, hogy rendőr leszek és ez 1980-ban teljesült. A labdarúgásnál jobban talán csak a hívatásomat szerettem és ezért döntöttem úgy, hogy annak és a tanulásnak adok elsőbbséget.